Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. február 17. szombat    Mai névnap(ok): Donát, Egyed  
   
Suomi földjén
Kiss Dénes


Gépkocsival az Északi-sarkkörig

Egész pontosan gépkocsival és családdal jutottunk el Rovaniemi fölé, az Északi-sarkkörhöz 1982-ben. Ez az utazás is szabálytalan volt a maga nemében, méghozzá többszörösen. Persze nem azért, mert amikor túl a városon, a sarkkör hivatalos helyén megálltunk a kocsival és kiszálltunk, tizenkét éves Ancsa lányom rögtön keresni kezdte a vonalat, amit a térképen együtt néztünk meg. Dani fiam már "nagy" volt, tizenhét éves középiskolás, ő magyarázta meg, hogy az a vonal csak a térképen van. A valóságban nincs meghúzva. Ámbár, ha valóban a városon húzódik át az a "vonal", éppenséggel meg is húzhatnák legalább néhány száz méter hosszan. Akkor talán jobban menne az üzlet az ott lévő néhány árudában, ahol rénszarvas bőrből készült sapkákat, bundákat és mindenféle jellegzetességet árultak. Le is lehetne fényképeszkedni, háttérben az Északi-sarkkör vonalával. Lehet, hogy már eszébe is jutott néhány furfangos lappnak vagy finnek azóta, hogy ott jártunk? Nem véletlen szellemeskedés ez. Ott hallottuk a városban, hogy valójában a sarkkör a városon át húzódik, csak a taxisok találták ki, hogy tíz-tizenegy kilométerrel északabbra van, így oda lehet vinni a turistákat. Kis üzleti lehetőség a kurta nyárban. A finnek olyasmit mondogattak a nyaraikról, hogy az idén július ötödikén fél tizenkettőkor megérkezett a nyár és délután három óra tíz perckor el is múlt. Az a nyár, szerencsénkre, hosszú volt és meleg. Csak egyszer, Tamperében "áztunk el", ráadásul akkor, amikor a vízesést kerestük. Mert az igaz, tanúsíthatja a ma is a szobánkban a falon függő, bekeretezett "diploma", a Napapiiri Diplomi" hivatalosan is, hogy ott jártunk. Út finn márkáért lehetett kapni és lebélyegezték, nevünkre kiállították. Persze hogy örömmel vettük meg, és a sarkkör vonalával is lefényképezkedtünk volna, de azt Ancsa hiába kereste.
Úgy kezdődött, hogy nem kaptuk meg a svéd vízumot. 1982 tavasza volt. Négyen akartunk gépkocsival Finnországba utazni. A tervek szerint Svédországon át Helsinkibe, majd onnét Jyv„skyl„be Tuomo Lahdelma barátomékhoz. Közben fogant meg a gondolat, hogy el kellene menni az Északi-sarkkörig, azaz Lappföld fővárosáig, Rovaniemiig. De a meg nem kapott svéd vízum, szerencsére, mindent megváltoztatott. Mert már annyira bennem volt az elhatározás, hogy mindenképpen menni akartam az egész családdal. Nem maradt más út, Lengyelországon keresztül mehettünk csak. Nem volt kedvünk a Szovjetunión át, pedig Észtország vonzott bennünket. Persze akkor még nem volt önálló és nyugtalanító híreket hallottunk az ottani belső körülményekről, ami az utazókat alaposan lehangolta. Időre kell mindenhova megérkezni és jelentkezni, nincs benzinkút stb. Sok a katonai ellenőrzés. Így aztán az utazási irodában találtam magam. Gdanskból induló hajóra váltottam jegyet, béreltem kabint, vittük a kocsit is, hiszen Finnországon belül is utazni akartunk. Az a lehetőség is vonzott, hogy forintért vehettünk meg a hajójegyet oda és vissza, ebédjegyekkel stb. Arrafelé egyszer álltunk meg Lodz városában egy éjszakára. Másnap délután, öt-hat óra tájban indult a Szilézia nevű nagy hajó Helsinkibe, több emeletes, "hasában" háromszáz gépkocsi fért el. Kétnapos tengeri út volt. Persze az ifjúság a tengerre néző ablakú kabinból azonnal felfedező útraindult és hamarosan jöttek vissza, hogy jelentsék, nem messzire van a lejárat a kocsihoz. Aztán azt is jelentették, hogy melyik szinten vannak az éttermek, a játéktermek, az üzletek. Ez azonban már a dolog jobbik része volt. Történt előtte néhány szokatlan dolog.
A szlovák határőr morcosan fogadott minket. Mert akármilyen röviden is, de érinteni kellett Szlovákiát ahhoz, hogy Lengyelországba jussunk. Rajtunk kívül senki se volt a határállomáson, ám a ord hadfi azt követelte, hogy rakodjak ki mindent a kocsiból. Mi minden kis helyet kihasználtunk, ujjnyi hely nem volt, mert elvből nem tettem föl csomagtartót, nem került a tetőre semmi. Alaposan átgondoltam tömtük meg a kocsit, hiszen kevés pénzünk volt, bár jól jött, hogy nem kaptuk meg a svéd vízumot. Konzerveket is vittünk. De forintért vásárolhattuk meg a hajójegyeket oda-vissza. Sőt az étkezési jegyeket is. Mindezt valutából kellett volna kifizetnünk, ha megkapjuk a Svédországon át vivő engedélyt. Ha meggondolom, nem is lehettünk volna három hétig Finnországban, illetve egy hónapot távol. A szlovák határőr pedig erősködött, hogy azonnal mindent rakjunk ki. Mi tagadás, igencsak dühbe jöttem, és kiabálnom kellett. Közöltem, semmit se rakok ki! Nem Szlovákiába jöttünk, csak át kell menni sajnos, Szlovákián is. Tehát átutazók vagyunk. Nem tudom biztosan, de lehet, hogy megmutattam az újságíró igazolványomat, amelyben angol, német és francia szöveg is volt - azzal egy másik nyáron, még a Louvre-ba is ingyen bemehettem! -, végül is semmit sem szedtem ki a kocsiból, úgy mentünt át nagy lélegzettel Lengyelországba. Igen ám, de tudtuk, hogy katonai uralom van, (Jaruzelski puccsa "működött"). Ezért mintegy harminc centi hosszú és húsz centi széles lengyel és magyar zászlót varrt anyósom. Előre felkészültünk arra is, amire nem lehet. A határon átérve kitűztük a motortetőre jobbra, balra a két zászlót. Bevált. Minden települést, várost katonaság vett körül. Harckocsik, páncélozott járművek álltak a városok be- és kijáratánál, géppuskák, golyószórók meredtek ránk. Minden járművet megállítottuk, de minket sehol, elég volt lassítani a kék 1600-os Ladával, mindenütt intettek, hogy mehettünk. Lengyelországot beláthatatan hosszúságú egyenes út szalagozza keresztül. Ellátni a távoli északi látóhatárig. Lenyűgöző ahogy ez az egyenes őt a végtelenig hullámzik. Mindössze egy helyen álltunk meg enni. Az út melletti kis térségen asztalok, padok voltak. Az idő kitűnő volt június második felében. Igazában siettünk, hogy Lodz-ba (Lucsba!) érjünk, mert ott akartunk éjszakázni, hogy a másnap délutáni hajóindulás előtt Gdanskba érjünk. Amiről azért kell újra szólni, mert nagyon izgalmassá vált, főként az időjárás miatt a további utazás. De Lodz előtt eltévedtünk. Valahogyan olyan útra szaladtunk, amelyen nem volt forgalom, de amelynek vagy húsz kilométer után egyszerűen vége volt. Az asztalfot mintha késsel szelték volna el, nem volt tovább út, csak néző. Valahogyan visszakeveredtünk a jó útra és kocsikat állítottunk meg: Lodz? Lodz?... - kérdezgettünk, de mindenki csak a fejét csóválta. Végül valaki a fejéhez kapott, és azt mondta "Lucs", tehát így kell kiejteni a lengyel város nevét. Varsót elkerültük, féltünk arra menni a katonaság miatt, szerencsére könnyedén elkerülhettük. Késő délután értünk oda, és mintegy hétszáz kilométer volt mögöttünk és a kikötőig háromszáz lehetett hátra. Úgy terveztük, hogy másnap reggel korán indulunk, tekintettel az eltévedések lehetőségére. (Bölcsen tettük, mert eltévedtünk többször is.) Amint Lodzban megtaláltuk a szállodát és eléje kanyarodtunk, éppen két verekedő férfi gurult ki a bejáraton. Fölkeltek és üvöltve püfölték egymást. Kissé megrettentünk. Mi van itt? De aztán beosontuk. Kaptunk szobát. Már szürkült, a látottak nyomán nem is kívántuk a városnézést.
Másnap Gdanskhoz közeledve elsötétült az ég. S elég gyorsan lecsapott ránk a vihar, sűrű, szűnni nem akaró záporesővel. Az ablaktörlő alig győzte törölni a ránk zúduló vizet. Ráadásul a legforgalmasabb útvonalra kerültünk. Köröttünk kocsitömeg, az utcán víz hömpölygött. Arra figyeltem, a vizes ablakokon át, hogy ne menjek neki valaminek és lássam a lámpákat, zöldek-e, pirosak-e? Azt nem tudtuk, hogy jó felé megyünk-e magunk is a hömpölygő vízáradásban hömpölygő, gépkocsiáradatban. Pedig időre kellett menni a kikötőbe.
Ugyanúgy, mint amikor szintén négyesben Párizsba bementünk, mindenki a kocsinak egy-egy "sarkát" figyelte, nincs-e közel hozzá valamilyen jármű. Csak Gdanskban nem nagyon lehetett kilátni az ablakokon a sűrű esőtől, a teherkocsik, buszok is fölverték a vizet. Olyan volt a helyzet, mintha csónakban hánykolódtunk volna. Sodródtunk a forgalommal azon a főúton, amelynek máig sem tudom a nevét. Csakhogy nem volt sok időnk, nem késhettük le a hajót, hiszen csakis a megjelölt napra és hajóra volt érvényes Helsinkiig, s ugyanígy vissza, mintegy három hét múlva. Sőt, Krakkóban időzni kívántunk visszafelé, és meghatározott két éjszakára oda is lefoglaltuk és kifizettük Budapesten a szállodát. Végre csöndesedett az eső, sőt a nap is kisütött, ám az utcán hömpölygött a víz. Több helyen is pallókat fektettek át a járdától a villamosok megállójáig, mert bokán felül ért az áradat.
Sürgősen le kellett kanyarodni valamerre. Találomra meg is tettem. Érdeklődni kezdtünk a kikötő felől. Ekkor már alig fél óránk volt a behajózásig. Valaki meg is mutatta, elmagyarázta, hogy merre menjünk. Usgyi! Mentünk, kanyarogtam erre-arra. Végül hajók látszottak. Na, már itt is vagyunk. De közelebb érve láttuk, ezek kishajók. Kiderült, ez az úgynevezett régi kikötő. Most már nem is kérdezősködtünk. Alig volt vissza negyedóra, most már biztosra kell mennünk. Jött a "párizsi módszer". Nem olcsó, de biztos módszer arra nézve, hogy oda találjunk valahova.
Taxit intettünk le. Magyaráztuk a vezetőnek, hogy kikötő, Szilézia és a Dani megy vele a kocsiban. A gépkocsivezető bólogatott. Dani beült, és mire felocsúdtam, a kocsi visszafordult ellenkező irányba és eltűnt a forgalomban. Most már se Dani, se kikötő! Homlokomat kiverte a verejték. Azért én is megfordultam és elindultam arra, amerre sejtettem, hogy elment a taxi. Csüggedten és lassan hajtottam, és egyikünk sem szólt semmit. Magamban már lemondtam az egészről. Elveszett a pénz, a jegyek, mehetünk vissza, haza. Azt az érzést elmondani, de még körülírni sem lehet. Csoda, hogy nem okoztam bajt, hiszen csak néztem, de nem nagyon láttam. Mintha nem is lettem volna magamnál. Dudálás riasztott föl. Mellettünk ott ment a taxi és Dani integetett, hogy menjünk utánuk. Éppen csak odaértünk időre az addig csak filmen vagy képen látott hatalmas hajóhoz. Kiderült, hogy a gépkocsivezető valóban azt hitte, csak a szótár. Amikor látta, hogy mi is oda tartunk. Erre fordult vissza és keresett meg bennünket a taxis. Úrültünk, nem sajnáltam a borravalót, mert már folyamatban volt a beszállás.
Besoroltunk a hajó felé. Eztán következett a vámvizsgálat. Mi tagadás, szorongás vett erőt rajtunk. Ahogy már szóltuk róla, mindenütt katonai ellenőrzés volt. Külföldre tartó hajó esetében, többszörös éberséggel néztek meg mindent. Később a hajón találkoztunk idős magyar házaspárral. A síró asszonyra figyeltünk föl meg a magyar szóra. A két ősz hajú magyar ember elmondta, hoy mindekttőjüket meztelenre vetkőztették. Nagyon meglátszott rajtuk, hogy nehezen viselték el a dolgot, megalázásnak tekintették. Valóban a "skodás" idős emberek vajon mi a csudát csempészhettek volna, hogy ennyire alaposan vizsgálták meg őket. Jó, hogy ezt csak utólag tudtuk meg.
Bennünket is külön állítottak, kiszálltunk. Több géppisztolyos katona is állt körben. Az egyikük felszólított, hogy nyissam föl a csomagtartót. Na, gondoltam, itt végünk van. Hogyan rakunk vissza mindent? Mégse volt merszem tiltakozni. Jobbnak tartottam kinyitani a csomagtartót. A bőröndök, csomagok csaknem kibuggyantak. Rámutatott a piros, középre a nyomott nagy bőröndre. Előhúzkodtam és kinyitottam. A ruhák tetején könyvek voltak. Legfelül elég nagy, mutatós könyv, a Tűnt nyarak királya című, válogatott verseim gyűjteménye. A katona felnyitotta a könyvet, és azonnal a teljes könyv nagyságú fényképemet látta meg. "ÁÁÁ! Professzor?" - mondta és intett, hogy vége a vizsgálatnak, mehetünk. Én először csak álltam, ő újra mosolyogva intett, hogy menjünk. Még láttam, hogyan állítják félre a kocsikat, és szednek ki belőlük mindent. Mi pedig szinte azonnal mehettünk föl az útlevélvizsgálat után a hajóra. Bennünket megmentett a költészet.
A barátságos időjárás ezután mindvégig jellemző volt. Alkonyat után indult el a hajó. Két éjszakát töltöttünk el a Szilézián. Másnap dél körül kikötöttünk Gotland szigetén. Ez a Balti tangeri sziget nem is kicsi, Svédországhoz tartozik. Aztán jó időben haladtunk Helsinki felé. Sokszor néztük, hogy milyen hosszú csíkot húz maga mögött a hajó. Etettük a nagy, tengeri sirályokat. Természetesen a gyerekek vezetésével bejártuk a Szilézia minden elérhető zugát. Akadt egy nagyobb üvegfalú terem, ahol azok ültek, akik nem váltottak kabint. Magas támlájú puha székekben aludtak. Az üzletek emeletét is megnéztük, de nem vásároltunk semmit. Természetesen a "jegyes" étteremben választottunk reggelit, ebédet, vacsorát. Csak a harmadik napon, Helsinkihez közeledve ebédeltünk a hajó orrában lévő tágas, körben nagy üvegfalú, készpénzes étteremben. Így is siklott be velünk az öbölbe, ahol megszemlélhettük a régi erődök, a Suomenlinna - Finn-vár - ágyúit. Az erődítmény a körben lévő tizenegy sziget közül ötre épült. A kikötőbe kora délután érkeztünk. Lementünk a kocsihoz, beszálltunk és kigurultunk a finn főváros kikötőjének köveire. Ott volt a vámvizsgálat. Középkorú egyenruhás úr jött oda hozzánk, ő is kérte, hogy nyissuk föl a kocsi csomagtartóját, de csak éppen belepillantott, és afelől érdeklődött, hogy cigarettát, bort hoztunk-e? Mondtam, hogy néhány doboz cigarettát, saját használatra. (Akkor még én is dohányoztam.) És négy üveg tokajit. Azt kérdetze, hogy nem sok ez? Mondtam, hogy kevés, mert sok finn barátom van. Mosolygott, tisztelgett, és intett, hogy mehetünk. Igen ám, de hova? Fogalmunk sem volt, hol találunk olcsó szállást.
Elindultulnk a belváros felé, a Mannerheimintie (a széles Manenrheim utcán), nekem már ismerős volt, hiszen harmadszor jártam Helsinkiben. Hamarosan a híres Stockmann áruházat is fölismertem, aztán elmentünk Manenrheim szobra előtt, a parlament előtt. Nagyon örömteli, de furcsa volt, hogy ezúttal saját kocsival megyünk Helsinki egyik főútvonalán. Elég gyorsan megpillantottam az Aleksanterinkatu "torkolatát". Ott rohantunk annak idején "okéztatni" a visszaútra a repülőjegyeket Baranyi Ferenccel. És egy pillanatra föltűnt a három kovács szobra. Remélem, jól emlékszem. De mindenképpen e híres utca közelében. Mindhármuk kalapácsa különböző magasságban van a levegőben. Ezt azért említem, mert több finn is kérdezte, hogy tudom-e, mikor csap le az üllőre valamelyik szoborkalapács. Akkor mondták, ha szűzlány áll meg a közelükben. Mannerheim marsallról is szólni kell. A Finnországba indulókat itthon figyelmeztették, hogy ne nézzék meg Mannerheim szobrát. Nincs is benne például az 1980-as Helsinki című útikönyvben. Mannerheim verte le ugyanis a vörös fölkelést. Ezért nem volt szabad tudni róla. Ő csinált rendet Finnországban, sokkal keményebben, mint Horthy, hiszen polgárháború volt. Most kényszerből a németek szövetségese lett, de aztán, amint lehetett, kiűzte őket Finnországból. (Éppen a már említett O. József írt róla könyvet, amit a Püski Kiadó jelentetett meg.) Később el is mentünk Rovaniemiben az ottani nagy német temetőbe.
De mgé Helsinkiben vagyunk, csaknem a központban, hiszen a kikötő szinte a belvárosig ér. Elkezdtünk szállást keresni. Nem is tudom, mire gondoltunk, de én a legszívesebben szállodába mentem volna. Csakhogy állandóan számoltuk a pénzt, azt a kevés dollárt, amit kaphattunk, hogy kitartson. Végül járókelőktől kérdezgettem, hol találunk olcsóbb szállást. Azt hiszem, így kerültünk az emlegetett Hotelli Finn nevű szállodába. Valóban elfogadható volt az ár. Csak meg kellett fordulni a Mannerheimintien, visszafelé elmenni a Sokos áruház előtt, és jobbra ott volt a szálló. Nagyobb szobában laktunk négyen három napig. Voltunk a híres Stockmann, az akkoriban számunkra szokatlan nagyságú áruházban, de semmit se vásároltunk. Meglátogattuk Viljo Tervonent, akit még Budapestről ismertem. Évtizedig volt Budapesten finn lektor. Magyar barátai is nála voltak. Persze, hogy szóba hozták a Matti Rossival való ügyemet. Elég messze lakott, éjjel jöttünk vissza, és a magyar házaspárt is elhoztuk a városközpontba. Az egyik tenger fölötti hídon is át kellett jönni. Több tenger fölött átívelő híd is van a finn fővárosban. Már akkor világos éjszaka volt. Hihetetlen, de hatan ültünk a Ladában. Ki tudja, hogyan fértünk bele. A negyedik napon elindultunk Tuomo barátomékhoz Jyv„skyl„be, amely csaknem háromszáz kilométerrel északabbra fekszik Helsinkitől, és onnét mintegy hatszáz kilométerre van még Rovaniemi, az Északi-sarkkör városa, a Lappföld fővárosa, a rénszarvas szarvának ágazata alapján tervezett város. De már ekkor lefoglaltuk a visszaútra három éjszakára a szobát, a hajóra szállás előtti napokra, a Hotelli Finn-ben, mert alaposabban szerettünk volna megismerkedni Helsinkivel.
Itt szólok életem egyik legkülönlegesebb ébredéséről. Mire a Hotelli Finn harmadik emeleti szobájában kicsomagoltunk, ami kellett - az alsó két emelet nem a szállodához tartozott, felvonóval lehetett csak föl- és lemenni - már jól eltelt az idő. Ettünk valamit, csak kenyérfélét és joghurtokat vásároltunk, no meg banánt, aztán lefeküdtünk. Az esti világosság miatt besötétítettünk, aztán mély álomba zuhantunk valamennyien. Másnap reggel arra ébredtünk, eltelt egy kis idő, amíg fölfogtam, hogy Helsinkiben vagyunk, szállodai szobában. Dani és Ancsa is még az álomból emeli nemcsak magát, hanem a fejét. Anyjuk is álmosan pislog. De nem ajtó felől hallatszott az erős és sűrű kopogás, hanem a besötétített ablak felől. Hát ezt aztán végleg hát nagy, tengeri sirályok álltak kívül az ablakpárkányon, és csőrükkel kopogtatták az ablaküveget. Hát persze! Este az étel egy részét, a banánt is, kitettük a két ablak közé. Nem is tudom, hogy miért? Volt hűtőgép is a szobában. Vagy mégse? Alig tudtam az üvegen át elhessegetni a karcsú madarakat, amelyek kinézték maguknak a reggelinket. Egyikünk se felejti el ezt a rendkívüli, nem mindennapos sirályébresztőt.
Jyv„skyl„ következett. Szép időben indultunk, nem is túl korán, s valamikor délután két óra tájban érkeztünk a városba. Barátom már korábban megírta, hogy az úgynevezett "nyári szállók" a legolcsóbbak. A címet tudtuk, és hamar meg is találtuk. Diákotthon volt valójában a "kes„hotelli". Négyünknek jutott négy emeletes ágy, azaz nyolc ágy. Természetesen vécé valahol kint a folyosón, ahogy a fürdőszoba is. Igaz, nagyon olcsó volt. Nekem nem nagyon tetszett, de a családnak nem volt kifogása ellene. Vacsora Tuomoéknál, vittük Budapestről a fiatal házasoknak az étkészlett, tálakkal, kistányérokkal stb. A csomagtartó aljára bugyoláltuk be és reméltük, hogy semmi bajuk nem lett útközben. Valóban nem lett. Telefonáltunk és Tuomo jött is hamar és mentünk hozzájuk vacsorára. (Márta lazacot készített, akkor ettem életemben először e drága halból.) Nem tudtam megbarátkozni a nyári szállóval, különösen azután, hogy az első éjjel orosz turistacsoport üvöltötte végig a hajnalodást. A család azért maradt volna, de amikor a második reggelen részeg orosz horkolt a vécében, döntöttünk. Rendes szállodába megyünk, amint visszajövünk Rovaniemiből. Majd takarékoskodunk. Csak hó ne legyen! A finnországi időjárásra jellemző, hogy mi dicsértük az időjárást, de barátainktól megtudtuk, hogy alig egy hónapja, május 20-án még havazott.
Jól emlékszem, hogy a tavasz ünnepét, amit a finnek juhannusp„iv„-nek neveznek, magyarul ezt a Szent Iván napja, a tó körül gyújtott tüzek idézték. Fiatalok énekeltek a magasan lobogó lángok mellett, amelyek két-három méterre is felcsaptak, és sajnos, ahogy Tuomo is mondta, ilyenkor (is) nagy ivászatokra kerül sor. Szép lassan jártuk körbe kocsival a nagy tavat. Megcsodáltuk a két nagy síugró sáncot. Furcsa volt a hegyoldalban nyáron a két építmény. Némely tűznél megálltunk, szót váltottunk néhány finnel, de legtöbbjük már másik világban járt. Nagyon sokat nem időzhettünk, mert másnap korán kell elhagyni a nyári szállót, és indulunk a hatszáz kilométerre lévő Rovaniemibe. De csak két napot akartunk ott eltölteni. Le is foglaltunk egy középáras szállodában, a Hotel Cumulusban, egy háromágyas szobát, ahova három nap múlva költöztünk be, vagyis már nem megyünk vissza a nyári szállóba. Bár ez sokkal drágább lesz, magam mégis megnyugodtam. Vásárolni semmi különöset nem akartunk, ezt már otthon el kellett döntenünk, így aztán joghurtokra, tejre, banánra még marad. Igazában csak a benzinköltséget tettem félre. De ahogy később alakultak a pénzügyeink, az két szempontból is kedvező volt. Ám ezt akkor még nem tudtuk.
Ködös, kissé didergetős, finn nyári hajnal. A keleti ég világos rózsaszínű. Nekivágtunk a Rovaniemibe vezető útnak. Újra említem, hogy ez a juhannust követő kora reggelen történt. Néptelen ködbe vesző út fogadott a városon kívül. Még mindig rózsaszínű világ. Forgalom semmi. Akkor vezessen a feleségem. Lengyelországban a hosszú "hullámzó" egyenesen vezetett utoljára. Mentünk is rendesen. Már húsz-harminc kilométerre is lehettünk a várostól, amikor a magas, legalább három-négy méter magas töltésen felfelé vezető út távoli ködében, inkább szürkés derengésében megjelent két apró sárga fény és közeledett. Semmi kétség, végre jármű jön szemben. Jött, jött, de mintha középen jöne. Igen, semmi kétség, ez a kocsi középen jön felénk. Csak átmegy a maga sávjára. Hé! Kiáltanék, mert látom, milyen magasan vagyunk. De hátha még átmegy a másik sávra. Nem! Ez nem megy át! - Ezt már kiáltottam. A feleségem lassított, és az útpadkára vezette a kocsit. Alig volt az szélesebb negyven centinél! A dudára tenyereltem. Hiába. Harsogott a duda, és a szemben jövő kisteherkocsi, mint valami kísértetjármű suhant lefelé továbbra is az út közepén. Megálltunk. Egy darabig csöndben ültünk a kocsiban, aztán kiszálltunk. Ekkor már látszott valamennyi a napból a ködön át. Nem sokon múlt, hogy nem ütköztünk össze. Az ismeretlen vezető vagy elaludt vagy "viccelni" akart, vagy egyszerűen részeg volt, elvégre juhannus utáni reggelen történt mindez. Eszünkbe jutott, hogy többen is mondták, ezen az estén, éjszakán és reggelen történik a legtöbb baleset Finnországban. Sőt, erről egy finn könyvben is olvastunk. De mi élünk, és nem lett semmi bajunk. A pasas lehet, hogy röhögve hajtott tovább? Elszívtam egy cigarettát, majd én ültem a kormány ögé. Nem sokára kitisztult az ég. Gyorsítottam, hogy mielőbb Rovaniemibe érjünk. Sikerült is verebet gázolni. Későn rebbentek föl a finn verebek. Én nem is hittem el, bár gyanús volt, hogy kevesebb rebbent föl, mint amennyit láttam előttünk az úton. Forgalom később se volt sokkal nagyobb. Amikor a szálloda elé kanyarodtunk Rovaniemiben - távbeszélőn foglaltunk szobát -, Ancsa rögtön észrevette, hogy a kocsi hűtőjének rácsain fönnakadt egy kisveréb. Rögtön el is temette a virágok közé. Még aznap, miután elfoglaltuk a szobát, elmentünk a "hivatalos" Északi-sarkkörig. Talán egy órát időztünk ott, miként említettem, a várostól mintegy tíz kilométerre északra. Nézelődtünk az üzletekben, de minden drága volt. Főképpen a rénszarvas bőrből készült bundák, sapkák stb. Nekünk takarékoskodnunk kellett. Nem is vettünk mást, csak a Napapiiri Diplomi-t, és lebélyegeztettük. Így hivatalos igazolásunk van arról, hogy valóban ott jártunk családdal a sarkkörön.
Rovaniemiben másnap megnéztünk néhány templomot, a német temetőben is időztünk, feltűnt, hogy csaknem valamennyi sírkereszten húsz év körüliek nevét olvashattuk. A városban jelentős harcok is voltak, de már a második világháború végén, romos utcákkal. A némete szinte az egész várost fölégették. Alig maradt épület. Mi már csak hallomásból tudunk erről. Mindent újjáépítettek. Méghozzá a világhírű finn építész, Alvar Aalto tervei szerint. Sétáltunk a Kemijoki partján. (Joki finnül folyó. Minden bizonnyal a magyar Sió, Sajó, Hejő, Berettyó stb. folyók nevében található a joki, "jo" szórésze.) Két éjszakát töltöttünk ott. De teljesen világos volt éjjel is, újságot lehetett olvasni éjfélkor az utcán. Nyitva voltak a kávéházak, éttermek, csaknem nappali forgalom volt. Ugyanis emiatt is szántuk rá magunkat az útra. Igazában magam csak vezetni szerettem, s ha már odaértünk valahova, akkor gyorsan elfogyott a türelmem, mielőbb újra kocsiba akartam ülni és vezetni tovább.
Így közelebbről ismertük meg a finn tájat, a sok-sok tóval, a vörösre festett faházakkal, pajtákkal, mindazzal, amit a versek fordításakor a szövegekből megismertme. Sajátos varázslata van a tavaknak, fenyőknek, nyírfáknak és a sziklák együttesének. Ami azt illeti, a legkisebb nyomát se láttuk a háborúnak, a német temető is feltűnően tiszta volt. Itt jut eszembe, hogy olvastam, Helsinki is még korábban többször leégett, aztán mindig szebb lett, amikor újjáépítették. Ezért a finnek azt állítják, hogy a legjobb építész a tűzvész.
Jyv„skyl„be visszatérve, már korábban a Hotel Cumulus-ban lefoglalt háromágyas szobába költöztünk. Szép szálloda volt, és nekünk előnyös. Ugyanis a későig nyitva lévő reggeliző étteremben svédasztal volt. Annyi ennivalóval, hogy sosem fogyott el. Ha valami fogyóban volt, azonnal pótoltuk. Mi kis sajtokat zsebre is tettünk, s valójában a késői, kilenc-tíz órai reggelivel elvoltunk estig. Hét vagy nyolc napot töltöttünk el a városban Elmentünk Tuomo szülővárosába Mikk„libe is. Ekkoriban Tuomo Weöres Sándor verseit fordította finnre. Állandóan magyarul, aztán finnül mondogatta a verseket. Jól emlékszem, hogy a hetvenes évek végén Ady-verseket mondogatott melelttem vagy hátam mögött a kocsiban és kérdezgette, hogy jó volna-e így vagy úgy finnül. Végül megnyerte Finnországban az Ady műfordítói versenyt. Felhívta húgát, Ritát-Liisát, aki Németországban járt az egyetemre, de akkor éppen Helsinkiben volt, hogy legyen a vezetőnk a városnézéskor. Ekkor már nagyon számolgattuk a pénzt, igencsak elapadt. Pedig kellett a hajón ennivalóra, visszaútra, sajnos nem váltottunk étkezési jegyeket. De közben kiderült, miután Tuomo telefonált, hiszen ő állított össze műsort a verseimből a jyv„skyl„i rádió számára, az érdekes összeállításban még felesége, Márta is szerepelt. A műsort sugározta a Helsinkiben lévő központi rádió is. Ezt Tuomo kiderítette távbeszélőn. Igen, volt pénzem a központi rádió pénztárában. Először is oda mentünk, hogy lássuk miként állunk anyagilag. Amint vezettem, egyszercsak észrevettem, hogy rendőrkocsi jön utánam, villogtat, majd mellém érnek és intenek, hogy álljak meg. Leálltam. Na, vajon mit követtem el? Az otthoni tapasztalatok után ideges lettem. Kiszálltam a kocsiból, és kerestem a jogosítványt meg az útlevelet, de a fiatal rendőr mosolyogva intett és hívott a kocsi elejéhez. Ekkor finnül köszöntem, és érdeklődtem, mi a baj? A kocsi elejénél már magam is láttam, hogy az egyik oldalon nem ég az ún. városi fényszóró égője. A rendőr a sapkájához emelte a kezét, és jó utat kívánt. Rögtön megkönnyebbülve kérdeztem, hogy jó irányba megyek-e a rádióhoz. Mutatta, hogy ott vagyunk a közelében. Elmentek, én meg visszaültem, és percek múlva a rádió épületéhez kanyarodtunk. Annak üveges falán láttam, hogy tényleg "félszeműek" vagyunk. Szerencsére volt pótégő, és Danival gyorsan kicseréltük az elromlott égőt. A pénztárban is ott volt a pénz, viszonylag nem is kevés. Megkönnyebbültünk, Helsinkiben tehát újra a Hotelli Finn-ben laktunk. Jött Rita-Liisa, és megnéztük a gránitból kirobbantott, híres és belül is lenyűgöző sziklatemplomot, a Finnlandia épületet, a nagytemplomot - Suurkirkko-t -, amely a kikötő fölött uralkodik, és több más látványosságot. Voltunk a seurasaari szigeten, a Szabadtéri Múzeumban, de nem a régi házak képe maradt meg emlékezetes élményként, hanem a mókusok. A gyorsan futó, ágról ágra repülő kis állatok olyan szelídek voltak, ha meghallották a papírzörgést, abban ennivalót sejtettek, azonnal odaszaladtak a sétálókhoz, és a kezükből ettek. Hát ez aztán nagyon tetszett Ancsának! Nem is nagyon nézelődhettünk, a mókusokat kellett etetni. Megvallom, valamennyiünknek tetszettek a szelíd mókusok, amelyek olykor csapatostól szaladtak hozzánk és másokhoz. Végső soron erről az útról a tenger és a napsütéses Helsinki képe áll előttünk, Finnország tájaival és a barátság érzésével, és együtt lett maradandó emlékünk.
A visszaútból nem sok rémlik. Miként említettem, még Budapesten előre kifizettük két éjszakára egy szállodai szobát Krakkóban. Megnéztük azokat a dolgokat, amelyeket a magyaroknak látniuk kell. Például Hedvig királynő, illetve királyné sírját, virágot vittünk a templomba, Báthory István nagy lengyel király emléke előtt is tisztelegtünk. Meghallgattuk a krakkói kürtös jeladását, amellyel minden nap emlékeznek a hajdani, a tatárok által lenyilazott trombitásra. Talán csak az emlékeztes, hogy éppen kinéztünk a második emeleti szoba erkélyéről az utcára, amikor rémisztő dolog történt. Ott a közelben villamosmegálló volt, mindig többen ácsorogtak ott villamosra várva. Azt láttuk, hogy katonai kocsi áll meg csikorogva a megállónál, katonák vagy rendőrök ugrottak le róla, és a várakozók közül kiragadtak egy embert, a kocsiba tuszkolták és elhajtottak. Ez azért szokatlan volt, főként Ancsának és Daninak. Kérdezni is akartka, de rájuk mordultam. Ne kérdezz! Majd otthon. Lehangolódtam. Alig vártam, hogy otthon legyünk.
A szlovák határhoz mgint szorongással értünk, de ezúttal nem kellett kiabálnom. Végül is szép elékekkel, élményekkel, szerencsésen hazaértünk. Magam mindig annak örültem, hogy az egész család velem volt. És a sors minden alkalommal megmentett. Ahogy ezúttal is, a finn rádiónál lévő honoráriummal. Sőt! Amikor a Hotel Cumulusban fizettünk, kiderült, hogy olyan időszakban laktunk ott, amire kedvezményt adtak utólag.

Negyedik utazás

Tuomo hívott meg, de már hivatalosan, 1998-ban, amerikai utunk előtt. Repülővel mentem. Helsinkiben egy éjszakát töltöttem szállodában, az ottani magyar intézet vezetője várt a repülőtéren. Másnap vonattal utaztam Jyv„skyl„be. A tájat hó borította. Az állomáson Tuomo várt, aki akkor már az ottani Hungarológiai Intézet egyik vezetője volt, s egyetemi tanár. Út gyermekkel, a két utolsó lány volt. A magyar nyelv mellett beszélt angolul, svédül, németül és akkoriban olaszul tanult. A németországi és olaszországi hungarológiai intézeteket szervezte. (Amikor e sorokat írom, 2003. szeptember 26-án, már tudom, hogy magas kitüntetést vesz át 20-án Magyarországon. Ha valaki, ő megérdemelte!) Jyv„skyl„ben ott voltak a sajtó képviselői, másnap fényképes riport jelent meg a lapban, színes képpel, amint Tuomo kezet fog velem. Meghatódtam. Egy hétig voltam az egyetem vendégszobájában. Három előadást tartottam, illetve azok inkább finnül és magyarul végződő beszélgetések voltak diákokkal és tanárokkal. Honoráriumot is kaptam, a repülőjegyet is ők küldték el. A város télen is szép volt. Nagyon tetszett a napsütéses hóesés, ahogy a ferdén és sűrűn hulló pelyhek között átsütött a nap. Mintha a tavasz télnek öltözött volna. A nagy parkban meg az út mellett lévő hókupacok kis vízerecskéket eresztettek. Nem volt hideg, a fiatalok tavasziasan öltöztek, ők már nem is tartották ezt a különös időjárásegyüttest télnek. Miként 1975-ben Helsinkiben. Akkor is váltogatta az évszak az arcát. Hol napsütés volt, aztán hirtelen hóvihar kerekedett. Fiatal egyetemista hölgyet adott mellém kísérőül Tuomo. A hölgy már járt Debrecenben nyári egyetemre, magyarul tanult. Múzeumot, könyvtárat néztünk meg. Arra kértem, hogy ő magyarul beszéljen, én pedig finnül szólok. Így is lett. Jól elbeszélgettünk. Egy hetet töltöttem a városban, voltam náluk, aztán Tuomo elvitt kocsival az édesanyjához Mikkelibe. Elég nagy hó volt, de az utakat megtisztították. Édesanyja kedvesen, jó ebéddel fogadott bennünket. Emlékezett rá, amikor Magyarországon az ő kérésére elmentünk Székesfehérvár körnéykére - a fia esküvőjére utazott Budapestre -, hogy gólyát láthasson. Mert tudott a gólyákról, de eddig, már idős koráig, sosem látott. Jártunk néhány faluban, megálltunk, és ő elérzékenyülve nézte a gólyákat, amint a fészkükben álltak a kéményeken. Látszott rajta hogy nagy élményt jelentett a számára a gólyákkal való találkozás. Nem tudom, látom-e még Finnországot? Érdekes, hogy észkra vágytam inkább, délre nem annyira. Ezért is mentünk kocsival később Stockholmba, akkor voltunk Koppenhágában is. Oda hajóval mentünk Malmöből. Még nem volt készen a nagy tengeri híd és alagút, amit azán néhány év múlva repülővel láttam, amikor Göteborgba mentem. Az az út sem volt igazán kalandmentes, a hirtelen hóvihar miatt. De erről máskor szólok. Igen, észak tisztasága mindig nagyon vonzott.
Utóiratként nyugodt szívvel közölhetem, hogy Tuomo barátom személyesen beszélt Veijo Merivel, aki rendes magyar fiúnak nevezett engem, és egyetértett velem. Ő mindezt levélben még akkor meg is írta, hogy nekem segítsen. Ezt a kitüntetése átvételére Budapestre jött finn barátom közölte velem 2003. október elsején. Így már érthető az a szöveg, ami így hangzott: "az volt a baj, hogy rossz helyre ment a levél". Azaz: itteni rosszakaróimhoz, aki szolga módjára azonnal készek lettek volna akár teljes elveszejtésemre. Tóth Dezső később miniszterhelyettesként, az első magánkönyvkiadók egyikének segített abban, hogy nekem színes, játékos verseket tartalmazó füzetet kiadjanak. Ezt személyes találkozásunkkor el is mondta. Holott a hozzám eljutott hírek szerint, ő kívánta, hogy kirúgjanak a Népszavától, vagyék vissza a József-Attila-díjat stb.
Lehetséges, hogy engem is rosszul tájékoztattak? Mert a büntetések nemcsak állásvesztést, könyvletiltást jelentettek volna, ki tudja, hány évre? De bebörtönzést is a legrosszabb esetben. Ezért csak azt mondhatom szent meggyőződéssel, hogy Rossi nem csupán más vélményen lévő költő volt, hanem aljas feljelentő! Tehát az ő véleménye vagy magyarázkodása nem érdekel. Ő a szememben hitelét vesztett ember volt és maradt.

Cikk nyomtatása
??ok list?a
Sola fidel
Tájanatómia?
Értelmiségi a síneken
Most
ATYÁM, ÖLTEM - Beszélgetés a hitről Rózsa - Flores Eduardo forradalmárral
Suomi földjén
Ez sem utolsó!
Csukom a szememet
Csodákra éhezve
Csipke - hidegben


Teljes cikklista >>>

 
Cikkeres?/font>
címszó
év
hónap