Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. május 20. vasárnap    Mai névnap(ok): Bernát, Felícia  
   
AZ EZREDES - (A Magvető regénye, 7. rész)
Szalay Károly


Közös tervünk meghiúsult. Aczél György a Históriát - ígérete ellenére - másként képzelte el, mint mi. Úgy döntött, hogy nem a Magvető keretei között működik a lap. Szerkesztője viszont a mi terveink szerinti névsorból került ki. Glatz Ferenc csepeli tanítványom, akivel a laza kapcsolatot sokáig tartottuk, személye jót ígért, hiszen dinamikus szervezőnek bizonyult, s javára mondható, hogy rehabilitálta Hajnal Istvánt, kedvenc mesteremet, s kiadta sok évtized után Hómann Bálintot is. Ezzel nyugtattam meg Kardost, aki meglepetésemre nem fanyalgott Hómann neve hallatára - Telekihez való viszonyulásából erre következtethettem - Hajnalt pedig nem is ismerte. Azt a tervemet meg, hogy indítson a Magvető egy művelődéstörténeti sorozatot, amelyet megterveztem és szerkesztettem volna, Kardos fektette el. Mire mérgemben írtam a Népszavába egy majdnem egyhasábos elmefuttatást arról, hogy kéne még egy Olcsó Könyvtár. Ebben nem föltétlenül a közismert műveket kellene újra megjelentetni, hanem ismeretlen és olykor félreismert értékeket is. Pikírt módon Kardosnak átnyújtottam a cikket, mire ő rezzenetlen arccal tájékoztatott: lesz sorozat, de nem én fogom szerkeszteni, hanem Mészöly Miklós. Munkatársai között ott van Szörényi László, Fogarassy Miklós, Lukácsy Sándor, Szajbély Mihály, Kerényi Ferenc. Ígéretes fiatalok, befutott öregek, mind kitűnő szakemberek. El is készítettek egy tervet, azt beadták Kardosnak, s közösen választották ki azt a tízet, amellyel elindították a sorozatot Magyar Tallózó címen.
Koncepciója lényegében egyezett az enyémmel, azzal a különbséggel, hogy Mészölyék válogatásokat akartak közölni, amivel nem értettem egyet, mert az volt a gyanúm, hogy a legtöbb a tervbevett mű, soha többet az életben új kiadásban nem jelenik meg, legyen tehát legalább a könyvtárakban egy teljes szöveg - a Magvető jóvoltából. Ezt meg is mondtam félve Kardosnak. Azért félve, mert aki akkor élt, tudta, mit jelent, ha a főnöke ejtett valakit. A Kardos-féle ejtés üzenetét Matolcsyné közvetítette mindig. Ilyesmire Hegedős Mara nem vállalkozott, Sík pedig a saját ejtéseit közölte. Nos, Matolcsyné azonnal roppant szeretettel és előzékenységgel vette körül Mészölyt és társaságát, olyan kiszolgálást kaptak a Magvetőben, ami más kiadóban elképzelhetetlen lett volna. Munkájukhoz soron kívül kaptak előleget, amit Matolcsyné intézett önhatalmúlag. Ami példátlan volt. Kardos még egy spirálfüzet vásárlásáról vagy kihajításáról is tudni akart. Matolcsyné megrendelte a földolgozandó kéziratok kifényképezését, máskülönben ki nem adható művek kikölcsönzését, a gépeltetést, a küldöncöket, nem folytatom. Sebestyén Lajos készítette el a sorozattervet, akkoriban ez volt a legszebb küllemű magyar sorozat, tárgyának megfelelően régies benyomást keltő borítóval.
Amikor az első mű kézirata elkészült, Kardos lejött hozzám, s mintegy engesztelően azt mondta: te leszel a sorozatszerkesztő a kiadó részéről. De Matolcsy Ildi és Sebestyén Lajos is szerepel melletted, mint veled egyenrangú munkatárs.
1978-ban jelent meg Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója című munkája. Nem válogatásban, hanem teljes szöveggel. Évtizedek óta ekkora sikere nem volt magyar kiadványnak. Az oka kettős. Csáth Géza volt a modern magyar lélektan úttörője, megelőzve Ferenczyt. Másodszor a modern magyar próza elsőszámú előőrse. Karinthy barátja, aki Csáth hatására fordult a pszichoanalízis felé, s Csáth tragikus, fiatalon bekövetkezett halála után el is fordult tőle, vagy legalábbis egyfolytában karikírozta vadhajtásait. Irodalomtörténeti pikantériája a "naplónak", hogy Karinthy aktív szemlélője volt Csáth gyógyító kísérletének, amit a máskülönben konzervatív Moravcsik klinikáján végzett, engedéllyel. Kimutattam, hogy Karinthy menetközben ismerkedett meg a nő följegyzéseivel, s a maga teljes jelentőségében fölfogta és meg is írta Csáth gyógyító munkáját. Sajnos, erről az utószó nem vehetett tudomást, mert 1978-ban nemcsak első regényem hevert Kardos fiókjában, hanem ez a Karinthy-tanulmányom is - az én fiókomban.
Még a kötet megjelenésekor kirobbant egy másik botrány. Mészöly kifogásolta, hogy Kardos föltüntetné - megkérdezése nélkül - a könyvben a belső szerkesztőket is. Kardos azzal érvelt, hogy Matolcsyné különleges szerepet játszik a sorozat életében, az anyagi és a technikai föltételeket ő teremti meg, a sorozat a szívügye, mentesíti egyéb munkáitól, erre összpontosít. Sebestyén pedig az aligha elhanyagolható küllemét tervezi a köteteknek; Matolcsyné hajtja föl az illusztrációkat, de Lajos tervez és végez. Oly durvára fajult Mészöly és Kardos közt a vita, hogy az író kijelentette: egy kurvával nem hajlandó egy oldalon szerepelni. Mi, Lajossal maradhatunk, de Matolcsyné nem. Ez a teljességgel érthetetlen és méltatlan dühkitörés megpecsételte a Tallózó sorsát. Kilenc kötet már nyomdában volt, ki volt fizetve, ezekhez Kardos ragaszkodott, a többit azonban már nem vállalta. Ebben egyetértettek Mészöllyel, aki visszalépett ezek után. Kardos fölajánlotta a munkatársaknak, hogy tovább dolgozhatnak Mészöly nélkül is mondván: "egy hisztérikus irodalmi manöken nem fogja korlátozni a kiadó munkáját".
Még a végzetes szakítás előtt beszéltem Mészöly Miklóssal a Váci utcai antikváriumban - szemben a Piarista-közzel. (Ahol Bródy Sándor dédunokája volt az eladó.) Mészöly azt mondta, Kardos úgy földühítette, hogy kifejezetten provokációból mondta azt, amit, neki végül is semmi baja Matolcsynéval, de tudta, ezzel tudja a legjobban megsérteni Kardost. Könyörögtem Mészölynek, béküljön ki, hiszen ennek a rendkívüli sorozatnak a jövőjét kockáztatja, ő azonban kijelentette: a békülés nyilvánvaló föltétele a bocsánatkérés, ő viszont egy ávéhástól nem kér bocsánatot.
Lukácsy Sándor lett volna a kilencedik - izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek jelentek meg 1978-ban és 1979-ben -, ő azonban visszavonta az éppen leadott, de még ki nem szedett munkáját. Kardos nem kérte vissza az előleget.
Hamar kiderült, Kardos szívügye, kedvence lett ez a sorozat. Mészöly azonban nyilvánossá tette a botrányt, az Élet és Irodalomban megtámadta a Magvetőt, amit Kardos nem tűrhetett. Ma is neki adok igazat, hiszen nem Mészöly érzékenysége, hanem a magyar művelődéstörténet megmentése a fontosabb, és éppen akkor, amikor Aczél javában működtette a deheroizálás gépezetét. Kardos György és a Magvető részben ezzel a sorozattal szembefordult Aczéllal és a pártközponttal. Szomorúnak tartottam, hogy egy ilyen kiváló író ezt nem ismerte föl, s személyes indulatait elébe helyezte a nemzeti érdeknek. Még groteszkebb volt, hogy fiatal kezdő irodalmárok hepciáskodtak, mentek Mészöly után, sem ezt a nemzeti, sem saját érdeküket nem tartva szem előtt. Az Élet és Irodalomban kitört egy durva hangú vita Kardos és Mészöly között. Kardos válaszolt Mészöly vádjaira. Egy dologról nem esett szó. A magyar kultúra és irodalom érdekeiről, ebben a több mint válságos helyzetben. Igazán sajnáltam, hogy még 1990 után is akadt irodalmár, aki az Új Magyarországban megtámadott engem is, Kardost is, nem ismerve föl Kardos, a Magvető és a Magyar Hírmondó kultúrtörténeti jelentőségét.
Mészölyéknek valamiben azonban igazuk volt. Kardos szokásához híven diktatorikusan lépett föl velük szemben, s nem volt hajlandó előre megmutatni nekik még Lajos borítótervét sem.
Szinte biztos, hogy Aczél utasítására kötött szerződést Mészölyékkel, ami már magában hordta a bukást is. Kardosra ugyanis jellemző volt, hogy engedelmeskedett ugyan a pártutasításoknak, Aczélnak is, de ha rátukmáltak valamit, annak majdnem mindig megbicsaklás lett a vége. Első pillantásra lelkesen elfogadta az ukászt, majd azon ügyeskedett, hogy kisiklassa, kudarcba fullassza, zátonyra vigye a dolgot. És olyan ügyesen, hogy mindig az volt a látszat: nem ő a hibás. Mészölyt is csínbe vitte, az Élet és Irodalomban megjelent kirohanása a Magvető és Matolcsyné ellen egyértelműsítette Aczél előtt, hogy a kiadó igazgatója ártatlan. Persze az is lehetséges, hogy Kardos szívesen fogadta Mészölyéket, s mégsem ő siklatta ki tudatosan a sorozatot fondorlatos módon. Ma már nem tudom eldönteni.
Konfliktus támadt a sorozat folytatásának a nevéből is. Mészöly ragaszkodott ahhoz, hogy a Tallózó az ő kopirájtja, megtiltva további használatát. Már attól rettegtem, hogy megszűnik, amikor Kardos magához kéretett. Ott volt Matolcsyné, Sebestyén Lajos, és előadta a problémát, éreztetve, hogy hajlik arra, megszünteti, nincs tovább. Azt mondtam neki: a sorozat nevét már csak azért is meg kell változtatni, mert az én elképzeléseim szerint teljes ópuszokat adunk, tehát nem tallózunk. Két nap múlva újra összehívott bennünket, és közölte, a sorozat új neve: Magyar Hírmondó. Az 1780-ban, Pozsonyban megjelent első magyar nyelvű hírlapra utalva vissza. Nem tudom, kitől származik az ötlet, de önmagában ez is kihívás volt a deheroizálás ellen.
(Zárójelben említem: egy teljesen műveletlen félliberális a minap azon röhigcsélt a tévében, hogy minden elé odatesszük: magyar, mintha az lehetne hottentotta vagy mit tudja ő? Az illető nincs tisztában azzal, hogy sajátos történelmünk okán még a tizenkilencedik század végén is, a magyar fővárosban is működött magyar és német kabaré, magyar és német újság, magyar és német színház. Korábban pedig latin nyelvű. A magyar jelző-használat, történelmi örökség.)
A közvélemény szerint a Magyar Hírmondó méltó volt a Magyar Tallózóhoz. 1980-ban indult az új sorozat nyolc kötettel, köztük két Tallózóba tervezett címlettel. Az összeállítójuk fölajánlotta őket a Magvetőnek, utólag. A sorozat 1988-ban ért véget, majdnem hatvan kötettel.
Valódi irodalmi, művelődéstörténeti csemegék sorjáztak az évek során. Egy részüket én találtam ki, de híre és tekintélye kelvén a dolognak, jobbnál jobb ötletekkel bombáztak, teljesen ismeretlen kutatók is. Érdemem csak annyi volt, hogy a legjobbakat válogattam ki a tálcán kínált anyagból. Kardos viszont oly mértékben elfogulttá vált velem szemben, hogy szinte mindent megengedhettem magamnak, s ha túlfeszítettem a húrt, legföljebb egy hétig nem fogadta a köszönésem a folyosón. Valósággal lubickolt a Hírmondó által föltámasztott magyar múltban. Rögtön a Hírmondó első kötete, Az asszonyok és férfiak tüköre páratlan irodalmi, nyelvtörténeti, szociológiai csemege volt. Az anyag tizenhetedik századi tanúvallomások, szó szerint lejegyzett szövege, Vigh Károly a Marosvásárhelyi Városi Levéltár porosodó dokumentumaból válogatta ki. Mindenfelé házalt vele, nem kellett senkinek. Kardos azt mondta: beláthatod, a szakmád jól képzett, tudományos fokozatokkal dekorált tökfilkókkal van tele.
A Magvetőnek (nem nekem, neki, Síknak, vagy Hegedősnek, mert csak apró, jelentéktelen csavarok voltunk a kiadó gépezetében) föladata az értékeket megmenteni. Ez az anyag rejtett, titkos, csak a legszűkebb kutatógárda számára ismert érték volt. De mit szóljunk arról, hogy a magyar és nemzetközi iszlámtudomány megalapítója, Goldziher Ignác művei sem jelentek meg vagy nyolcvan esztendeje. Meg kell mondjam, úgyszólván minden Hírmondó kötet megjelenését botrány követte. Ami azt példázta, hogy a szakmában sok emberileg hitvány és irigy alak tevékenykedett. A legjobb magyar iszlám szakemberrel akartam sajtó alá rendeztetni Goldziher főművét, ő azonban olyan anyagi föltételeket szabott (Kardosnak dirigálni?! Elmebaj.), hogy Kardos begurult, és nemet mondott Goldziherre. Végül sikerült meggyőznöm, Goldziher pótolhatatlan: az ő terve szerint ez a sorozat a magyar szellem páratlan értékeit kelti életre, és szereztem egy turkológust, vagy Elődöt, aki elvégezte a munkát. Meggyőződésem szerint igen jól. Persze a szakmai féltékenység tombolt. Nem hagyhatom említés nélkül, ahogyan Goldzihert, úgy Herman Ottót sem adta ki addig a kommunista könyvkiadás. Mi megjelentettünk tőle egy válogatást, mire Pók Lajos fölhívott, és hálálkodott; egy Herman kiadványuk fiókban hevert már évek óta, s most végre ők is előállhattak a farbával. Számomra ma is teljességgel érthetetlen, miért kellett félni a 19. sz ázadi Herman Ottótól? A következő évben adtuk ki A csáktornyai Zrínyi-udvar kéziratban fönnmaradt szakácskönyvét, irodalmi ínyencséget Kovács Sándor Iván jóvoltából és Tóthfalusi Kis Miklós kolozsvári szakácskönyvét. Ezzel indult útjára a máig tartó szakácskönyv-kultusz. Én csak csodáltam Kardost, hogy micsoda érzékkel támogatta a legfurcsábbnak tűnő kiadványokat is. Ennek az embernek nagyon nagy szíve volt a magyar értékekhez és a könyvkiadáshoz. Kuriózumnak számított Miskolczi Gáspár Egy jeles vad-kert-je és Verancsics Faustus Machinae novae és más műveienk kiadása. Teljességgel hozzáférhetetlen írások voltak ezek. A magyar-horvát-orosz nemzetiségű tudósról a magyar tudományosság gerinctelenebb és szolgalelkű része kéjjel mondott le, holott Fausztusz munkássága szerves része szellemi múltunknak. Veszprémi várkapitány, Csanádi püspök, magyar királyi főtanácsos, Pozsonyban tanult többek között, elkészítette az ötnyelvű szótárt, a magyar szótárirodalom úttörő művét, s ő készítette a világon elsőnek a valóban használható ejtőernyő tervét. Akkortájt történt, hogy a római Collegium Hunaricumban egy magyar akadémikus azt hírelte, nincs eredeti magyar kultúra, legföljebb adaptációja más népek kultúrájának. Ez vaskosan a deheroizáció kora volt, az akadémikus kedvében akart járni Aczélnak, vagy mit tudom én kinek? Erre azonban Kardos fütyült. Nincs módom ismertetni mind az ötvenvalahány kiadványt, a címek magukért beszélnek. A czipszer nyelven írott Szepességi avagy lőcsei krónikát mégis meg kell említenem. Kiadása a német nyelvterületen is visszhangot váltott ki. Példátlan történeti értékű forrás.
Külön fejezet a sorozat és a Magvető történetében a magyar lélektani irodalom, a pszichoanalitikus iskola, nevezetesen a Budapesti Iskola fölkarolása. Dicsekvés nélkül mondhatom, ebben is a kiadó végezte el mások helyett az áttörést. Roheim Géza, Ferenczi Sándor mellett megjelentettük a Budapesti Iskola legnagyobb - akkor még - élő alakjának, Hermann Imrének alapvető munkáját, Az ember ősi ösztönét.
1943 után, négy évtizeddel később, a második kiadást. Én ajánlottam Kardosnak, annak ellenére, hogy megállapodtunk abban, élő szerző nem kerülhet a sorozatba. Kardos semmit sem tudott Hermannról és a Budapesti Iskoláról, ezért érdeklődött pártkörökben, s olyan rossz véleményt kapott a "hivatalos szakemberektől", hogy ez fölkeltette Hermann Imre iránti érdeklődését, sőt kivételt tett vele, mint élővel. Sajnos Hermann mindent elkövetett, hogy ne hágja át a szabályt. Fölkerestem lakásán, nagyon beteg volt, nem is tudta vállalni a sajtó alá rendezést, tanítványai végezték el helyette. A lélektanász szakemberek azonban addig tötyörögtek a szöveggel, míg az öregúr állapota hirtelen aggasztóvá vált. Félő volt, nem éri meg könyve megjelenését, holott kijelentette: élete legnagyobb boldogsága lenne magyarul újralátni művét. Külföldre is kérték tőle a jogot, ő azonban előbb magyar újrakiadást akart. Mondtam ezt Kardosnak, aki ettől meghatódott, s utasította Lajost, menjen el Dabasra, s nem jöhet föl, legalább egyetlen kész példány nélkül. Késő este vittem a kinyomtatott, bekötött példányt lakására. Az ebédlőben már gyülekeztek a tanítványok. Emlékszem hirtelenében Nemes Líviára, Vargáné Binét Ágnesre, Linczényi Adorjánra. Még láttam, amint a haldokló Hermann kezébe adták könyve akkor még egyetlen példányát, s anélkül, hogy dramatizálnám a dolgot, de úgy emlékszem V. Binét Ágnes utólagos beszámolójából, hogy Hermann Imre utolsó szavai a Magvető és Kardos nevének emlegetése volt. Lehet erre azt mondani, hogy mindez smafu. Arra is, hogy Hermannt jobban üldözték a kommunisták, mint a nácik, mert azok csak fél évig szekálták, a kommunisták viszont negyven évig. De a Magvető jóvá tett valamit ebből. Kardos meghatódott attól, hogy Hermann könyvét mellére kulcsolva, s boldogan halt meg, ha lehet egyáltalán boldogan meghalni.
A legnagyobb dobás a Tarihi Üngürüsz megjelentetése volt, 1982-ben. A kézirat az Akadémiai Könyvtár tulajdona. Amikor le akartuk fényképeztetni, közölték velünk, hogy egy törökszakos akadémikus ül rajta évtizede és lefordításáért havi ösztöndíjat vesz föl. Nem kölcsönözhető, nem másolható. Vagyis hitbizományként ki lett tulajdonítva. Ma privatizációnak nevezhetnénk ezt az eljárást. Én azonban illegálisan megszereztem a szöveget, kicsempésztem Prágába (Kardos imádta a törvénytelen akciót) Blaskovics József kiváló turkológusnak, aki közölte, neki is megvan, sőt vna még egy másik "magyar története", a Madzsar Tarihi, amit egyenest Törökországból szerzett be, s talán még érdekesebb, mint a Tarihi šngürüsz. Blaskovicsnak vittem a szerződést, ő rendezte sajtó alá és fordította le mindkét töröknyelvű magyar történetet a Hírmondó részére. Amikor kiderült, hogy kiadjuk, megpróbálták megakadályozni, sőt ismeretlenek telefonon meg is fenyegettek: ha a Magvető megjelenteti a művet, bajba kerülök. Sebtiben tájékoztatót hoztak össze a Tarihi šngürüsz fordításának helyzetéről, de az már elkésett, a két mű kész fordítása már a kiadóban volt. Ezt adják ki újra meg újra ma is különféle külföldi és hazai kiadók.
Fontos kiadványunk volt a két kötetes Ódon Erdély, amelynek megjelenését Kardos már nem érte meg. A Kincses Kolozsvárra is ő kötött szerződést. E művek is áttörést jelentettek e témakörben.
Az erotika megjelenése is a Magvetőhöz kötődik. 1985-1986 volt ez a két esztendő. Kardos életében és halála után közvetlenül. 1985-ben jelent meg a Szerelmes éveink, politikai pikantériával, Szász Imre Ménesi útja és készült el a Magyar Erato még Kardos életében. Az összeállításra, gyűjtésre Réz Pált javasoltam. Kardos ellenezte. Valami okból nem kedvelte Rézt. Azzal érveltem, tegyünk egy úri gesztust. Minek? kérdezett vissza Kardos. Azt hiszed valaha is tesznek velünk szemben ők ilyesmit? Réz Csoórit ki akarta hagyni, Tornai Jóskát is, végül is Csoórit beleerőszakoltuk. Kardos még kéziratban látta az antológiát, s meg volt vele elégedve. Szepes Erika kendőzetlen szavakkal adta vissza Janus Pannonius erotikus verseit. Ehhez közelített az 1986-ban megjelent Pajzán epigrammák is, Csorba Győző fordításában. A korábbi Janis fordítások enyhítették az erotikus kifejezéseket. Cs. Szabó rendszeresen látogatta Kardost, részben azért, mert köteteit kiadtuk, részben azért, mert Kardos őt bízta meg azzal, hogy beszélje rá Márait, engedélyezze művei kiadását. Kardos nem tudta, hogy a legrosszabb közvetítőt, választotta. Márai ugyanis ki nem állhatta Csét, és pontosan azért, mert szóbaállt Kardossal, és kiadatta műveit a szovjet-kommunista megszállás alatti magyarországi kiadókkal. Mindenesetre Cs. Szabó azt mondta Kardosnak: a legjobb művelődéstörténeti soroazt a Magyar Hírmondó. Terveink közt szerepelt Prohászka Lajos, a kiváló néprajzos, Lükő Gábor; az előbbit Sík Csaba akadályozta meg, az utóbbit Kardos, mondván: megállapodtunk abban, hogy élő személyt nem válogatunk be a sorozatba. Hermann Imre kivétel volt, és csak sajnálni lehet, hogy halálával megerősítette a szabályt.
Talán fölösleges is arra fölhívnom a figyelmet, hogy Kardos kiadói politikájában kiegyensúlyozásra törekedett. Ezt kedvelte nagyon a Magyar Hírmondó összeállításában is. E célból elfogadtatott velem ötleteket, amelyeket munkatársaim adtak Kardosnak, és külsősök véleményét is meghallgatta. A színskála roppant gazdag volt, a Magyar Hírmondó nemcsak a hivatalos deheroizálás ellen született meg, hanem Kardos kompenzálni is akart vele, múltja, pártja korábbi hibáit szerette volna jóvátenni, vagy legalábbis mérsékelni utólag. Ezt a valószínű szándékot a Magyar Hírmondóval kapcsolatban is meg kell említenünk. Aki nem tudja, hogy Kardos a Magvetőt tekintette otthonának, a Magvető törzsgárdáját családjának, a kiadó sorsát létkérdésének, az semmit sem ért meg egyéniségéből. Munkatársaitól nem iránta, hanem a kiadó iránti hűséget várta el. Hamar megérezte, ha valaki csak munkahelyet, státuszt látott ottani foglalkoztatásában. S ha erről megbizonyosodott, az illető sorsa megpecsételődött. E tekintetben is szélsőségek jellemezték. Vagy nagyon durván, rapid módon, vagy hihetetlenül elegánsan, finoman vált meg a nem a neki nemtetsző, hanem a kiadói státusra méltatlannak ítélt egyedektől.
A kiadóban, beleszámítva a Kardos előtti és a halála utáni korszakot is, 272 munkatárs dolgozott hosszabb-rövidebb ideig. Amiből az következik, hogy túlnyomó többségüket még csak megemlíteni sem tudom, s aki esetleg kimaradt, azzal méltatlanul bánok. A családias együttesbe beletartoztak a szerkesztők, a gazdaságiak, a kézbesítők, a takarítók, a gondnokok, s a műszakiak, és ezt hangsúlyozni szeretném, egyenrangúan, és Kardos részéről azonos elbánásban részesültek, annak ellenére, hogy titkos kedvencei a műszakiak voltak. A gyakori Magvető összejövetelekre a családtagokat is elhoztuk, emlékezetem szerint senkivel sem semmiféle konfliktusom nem volt, az említett korán eltávozott urat kivéve. Talán Sík Csabával veszekedtünk sokat, aminek alighanem még a Bóka időkből táplálkozó féltékenység lehetett az oka, talán az én részemről is. Hiszen Csaba első számú kedvence lett Bókának. A Magvetőnek és persze Kardosnak egyfolytában baja volt a pártvezetéssel, vagy inkább a pártvezetésnek velünk. Állandó gondot okozott, hogy viszonylag kicsi volt a kiadói pártszervezet létszáma. Ezért örökös kritika érte Kardost. Attól a gondolattól irtózott, hogy csak azért vegyen föl a kiadó állományába új embereket, hogy általuk erősítse a pártszervezetet. Azért, mert valaki párttag volt, szemében nem jelentett semmiféle előnyt. Már néhány éve a Magvetőben voltam, amikor földim, Mátyás Feri megkeresett nagy titkolózva és komolykodva. Hebegve, habogva adta elő, hogy hajlandó volnék-e belépni az MSZMP-be? Az a veszély fenyegeti ugyanis a kiadót, hogy Kardost rákényszerítik, új lektorokat vegyen föl, akik párttagok. Ami egyet jelentene a Magvető fölhígításával, megbízhatatlan személyek beépülésével a meglehetősen zárt közösségbe. Kardos nem szólt senkinek, nem toborzott, ezt a munkát mégcsak nem is a mindenkori párttitkár, hanem a sima párttagok kapták. Persze Kardos mondta meg, hogy kiket kellene megkörnyékezni. Mátyás Feri megsúgta, Kardos nagyon szerette volna, ha belépek a pártba, s kilátásba helyezte, hogy akkor főszerkesztő is lehetek. A finoman előadott kérést megtagadtam, s Kardosnak becsületére legyen mondva, hogy ezt a nyílt ellentmondást sohasem torolta meg, nem éreztette velem, hogy neheztel. Matolcsyné, Sík Csaba, majd Úrdög Szilveszter a Magvető védelmében lépett be a pártba. Igaz, sem Matolcsyné, sem Sík Csabában nem bíztak a fölsőbb szervek, de végül is a statisztika számított. Még így is elképesztően kevesen voltak párttagok a szerkesztőségekben. Annál többen a párt szemében renitensek.
Az utódlás kérdése egyre többször fölmerült, mert Kardos egészségi állapota romlott, ő hozta szóba a dolgot - szűkebb körben.
Amikor Kardos felesége, Klári megbetegedett, s Kardos közeledett a 60. évéhez, merült föl benne először a gondolat, hogy nyugdíjba megy. Ezt kérte tőle Klári, és meg is ígérte neki, hogy otthon marad. Az utódlás kérdésében két személyben gondolkodott. Kétségtelenül Hegedős Marában bízott meg feltétel nélkül, abszolút korrekt, jó szakembernek tartotta. Többször tárgyaltak a dologról, Hegedős Mara minden esetben nemet mondott. Még szilveszterre is meghívta Koczkás Sanyival, s négyesben ültek otthon, azért, hogy Klári is besegítsen a meggyőzésbe. Mara ellenérve kettős volt. Arra hivatkozott, hogy nem ért gazdasági kérdésekhez, meg arra, hogy Kardos kiadói politikáját nem tudná folytatni, mert ahhoz nincs meg a hátországa. Amikor Klári súlyos beteg lett, sürgette Kardost, hogy maradjon otthon. Ekkor próbálkozott Kardos a tartalék kártyával, és bejelentette az illetékeseknek, hogy nyugdíjba vonul, és Sík Csabát kívánja utódjának. Erre határozott és visszavonhatatlan nemet mondtak Aczélék. Kardos és Sík között ettől fogva mérgesedett el a viszony. Sík felesége, az egyébként rokonszenves tanárnő (spanyol szakos, ő fordította a különféle dél- és közép-amerikai képzőművészeti kiadványokat, az ősi indiánművészetekről - ezek voltak Sík igazi szerelmei (berohant Kardoshoz, legazemberezte, sírt, ordítozott, azzal rémísztgette Kardost, hogy Csaba öngyilkos lesz, mert rútul becsapta, hazudott, felelőtlenül ígérgetett neki.
Ezután próbálkozott Kardos még egyszer, hogy rábeszélje Marát. Ez 1985-ben lehetett, s az én lakásomon bonyolódott a beszélgetés. Valami közös magvetős összejövetel után néhány munkatársat valaki fölterelt a lakásomra. Gondolom, Kardos megbízható emberei voltak. Több műszaki volt ott, Bezúr György persze, Kardos jobbkeze. Egyelőre közömbös dolgokról beszélgettünk, de a hangulat feszült volt, éreztük, valami nyomasztja Kardost. Talán május elseje lehetett? Itt jegyzem meg, hogy Kardos minden esztendőben hivatalos volt a nagytribünre, Kádár, Aczél, a mindenkori párt- és államvezetés társaságában, de sohasem ment el. Senkinek nem mondta, hogy vonuljon ki május elsején, ha mentünk, Kardos miatt tettük. Mielőtt azonban az emelvény elé értünk volna, néhányan leléptünk, velünk Kardos is persze, s beültünk valahová iszogatni. A törzsgárda, a Magvető gerince. Így keveredhettünk föl hozzám. (Kardos ízléstelennek tartotta ezt a vezetők előtti elvonulás és éljenzés szokást, azt mondta, nekik kellene a nép előtt elvonulni és éljenezni.)
Poharazgatás közben váratlanul Ladányi Miska toppant be holt részegen, s otromba módon sértegetni kezdte Kardost. Amit az akkor is rosszulléttel küszködő ember szelíden tűrt. Egyébként nyolc hónappal élte túl Kardost, 1986. augusztus 20-án halt meg csemői szőleje fabódéjában, számomra gyanús körülmények között. Bármilyen hullarészeg is volt, észlelte, hogy jelenléte kínos, ezért bocsánatot kérve távozott.
Ezután közölte velünk Kardos, hogy sok évi tapasztalata szerint műve egyetlen folytatója csak Hegedős Mara lehet. Nyitott, művelt, elfogulatlan, ízlése hasonlít az övéhez, s van tekintélye az írók között is, a pártvezetésben is. Többször tanújelét adta, hogy tud küzdeni a Magvetőért. Az V. kerületi pártbizottsággal szembeszegülve megvédte, sőt a megszüntetéstől mentette meg a kiadót, s megvédte Kardost magát az erős szélsőbaloldali támadásoktól.
Az ottlévőknek rokonszenves volt Kardos ötlete. Talán csak Matolcsyné nem fogadhatta kitörő lelkesedéssel, de gondolom, be kellett látnia, hogy ha nem Mara következik Kardos után, évtizedek munkája omlik össze egy pillanat alatt. Ez pedig neki sem lehetett érdeke. Annak ellenére, hogy mindvégig feszült volt közte és Mara között a viszony, ami azonban titokban maradt.
Zárójelben jegyzem meg, hogy amíg Mara volt a kiadó megbízott igazgatója közvetlenül Kardos halála után, ment is minden a régi csapáson. Ez azonban rövid ideig tartott, 1986-ban, június 1-én Jovanovics átvette tőle a Magvetőt. (Tegyük hozzá, hogy Kardosnak az utolsó kívánsága volt - Aczélnak mondta -, hogy mindenki lehet az utódja, csak Jovánovics nem. Halála előtt többször összejöttünk. 1985 decemberében jelent meg a Szerelmes éveink, ennek nagyon örült, találkoztunk Kolozsvári Grandpierre Emil társaságában is, és neki is többször beszélt erről az óhajáról.
Visszatérve a nálam zajlott eseményekre. Mara váratlanul indulatosan tiltakozott Kardos ötlete ellen, mi azonban fölfogtuk, hogy a Magvető szempontjából Kardosnak van igaza, ez olyan intézmény, hogy nem szabad idegen kézre juttatni. Amikor aztán egymásra licitálva győzködtük Marát, hogy mondjon igent, dühösen, sírva, amilyennek még sohasem láttam, elrohant.
Kardos megrémült, azonnal hívta telefonon Koczkást, aki még nem volt otthon.
Kardos életében ez volt az utolsó Magvetős összejövetel nálam. Halála előtt nem sokkal járt nálunk, elhozta új feleségét bemutatni, majd bennünket is meghívott családostul a Vár-beli lakásába, de erről később. Utólag visszagondolva az 1985-ös évre, szakmailag ugyan a legnagyobb sikert akkor értem el - de Kardos betegeskedése, magatartásának megváltozása, majd halála emlékezetemben hullaszagúvá nyomorította azt az esztendőt.
Cikk nyomtatása
??ok list?a
Sola fidel
Tájanatómia?
Értelmiségi a síneken
Most
ATYÁM, ÖLTEM - Beszélgetés a hitről Rózsa - Flores Eduardo forradalmárral
Suomi földjén
Ez sem utolsó!
Csukom a szememet
Csodákra éhezve
Csipke - hidegben


Teljes cikklista >>>

 
Cikkeres?/font>
címszó
év
hónap