Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. augusztus 22. szerda    Mai névnap(ok): Menyhért, Mirjam  
   
Mindenkiben az összes őse él
Beszélgetés a hitről Cserépfalvi Katival


Hosszú évek óta nem tudtunk róla semmit. Egyszer jelentkezett, itt hagyta a naplóját, amibe Radnóti Miklós, József Jolán és még sokan mások írtak, amit édesapjától, Cserépfalvi Imrétől kapott 1942-ben. És most felbukkant megint. Semmit sem változott, gyermekien üde maradt. Kinn él Amerikában és Franciaországban, de inkább a franciáknál érzi magát otthon. Megbeszéltük telefonon, hogy rááll erre a kis "hitvallásra". El is mentem tisztázni, a kertben minden fel volt túrva, csatornát vezetett be a régi ház megmaradt felébe. A házban pókhálók, a terasz mögött hatalmas belső tér, ahol régen szerepeltek, éltek az emberek. Igyekezz, mondta, mert mire ideérsz, elmegy a hitem. Így hát pontos voltam, és az első kérdésem az volt, ugye nem ment el a hited, amíg vártál rám, és mit jelent neked?

- Nem ment el. Egyébként azt hiszem, mint mindenkinek másnak. A cinikus ember azért cinikus, mert nincsen hite. Csalódott és nem mer semmiben hinni. Sok ember azt mondja, a hit vallást jelent. Szerintem ez sokkal tágabb fogalom. Az ember viszonya a világhoz, viszonya a világon túli, nem értelmezhető jelenségekhez - akármilyen okos, akármilyen logikus próbál lenni, nem tudja megérteni ezeket. Az emberek intellektuálisan próbálják analizálni, hogy van hitük, vagy nincs hitük. Nos, ha így állunk hozzá, akkor vége az egésznek. Amikor nekem azt mondják, hogy "erős a hitem", ilyenkor nem tudják pontosan, hogy ez számomra mit jelent. Hiszek abban, hogy az emberekben van emberség. A vallásos ember sokszor mondja, hogy ne tedd azt mással, amit magaddal nem tennél. Ez nem teljesen így van. Meg vagyok győződve, mert az embereknek van szabad akaratuk, ezáltal hihetnek bármiben. Jó lenne, ha abban hinnének, hogy van kötelességük az embertársaikkal szemben, a másiknak meg kell adni a tiszteletet. A felnőtteknek is tisztelettel kell lenni a gyerekek iránt, nemcsak fordítva. Az emberekben inkább lebecsülés van a másik iránt, az értékek iránt. Amiben én nagyon erősen hiszek, hogy minden élőlény, még akár azok a szerencsétlen emberek is, akik az utcán élnek, és halnak meg, azok is valamilyen oknál fogva megszülettek. Az emberek szeretnek nagy tettekről beszélni, hogy "miért volt érdemes megszületni". Régen rájöttem, ez butaság. Azt hiszem, senki sem tudja a végén, hogy mi volt az, amiért érdemes volt megszületnie. Egy jó példa, én sokszor mondtam már, velem inkább az fordul, elő, hogy érdekes és fontos dolgokkal, feladatokkal találkozom, beléjük ütközöm. Én vagyok a kapocs. Sok ember nem akar belenyugodni a kevesebbe. Ha valami sikerül neki, akkor szerepelni akar, külön akar válni. Olyasmi ez, mintha valaki üzletileg önálló akarna lenni. Saját vállalatot szeretne, ő akar a főnök lenni. Vallástörténetileg azt mondják, hogy az emberben kell lennie alázatnak. Amikor gondolkodom ezen, oda lyukadok ki, nem biztos, hogy azért születtem, azért vagyok a világon, amiért én gondolom. Előfordulhat, hogy a szerepem annyi lehet, hogy azért születtem, ha egy épületből, jön kifelé valaki, tele mindkét keze csomaggal, én odaugorjak és kinyissam az ajtót neki. Nekem határozottan az az érzésem, hogy azért születtem, hogy legyen bennem alázat, becsülni tudjam a másik embert. Nem értem azokat az embereket, akik ezt nem fogadják el, azok egyáltalán hogy bírják az életet. Ahhoz, hogy az ember megoldja az őt körülvelő problémákat, türelem kell. Türelem, hogy a kellő időben, a kellő körülmények közé sodródjon a megoldandó probléma. Ha az ember valamit megpróbál hajtani, rengeteg energiát elpocsékol. Negatívvá válik az erőszakossága. Ez nehéz.
- Édesanyád és édesapád hogyan ismerkedett meg?
- Édesapám hét évvel idősebb volt, mint édesanyám. Franciaországba járt egyetemre. Mint diák, könyvkiadónál dolgozott. Mikor végzett, kapott egy nagyon jó állást: Sanghaiban, mint egy francia vállalat kereskedelmi vezetője. Egerben laktak a szülei. Hazajött elbúcsúzni a szüleihez, 1925 őszén. A mamám egy teljesen független csitri volt, aki 12 éves korában kijelentette, hogy neki senki ne parancsoljon, hogy mit olvasson, mit tegyen, és nem volt hajlandó iskolába menni, saját maga olvasott, járt nyelvleckékre, ment úszni, s a cicáit ki-be csempészte a házból. Nagyon önálló volt a gondolkozásában, mert 16 éves korában elkezdett cigarettázni, levágatta fiúsra a haját, egy padon olvasott francia regényt, mikor a papa meglátta - titokban cigarettázott is -, papa megszólította és annyit mondott csak: - Ne olvasson olyan sokat a kisasszony, el fogja rontani a szemét.
Anyám teljesen a saját képzeletbeli világában élt, és reményeiben, édesapám pedig, aki 7 évvel idősebb volt, beleszeretett. Mamám azt gondolta, milyen jó alkalom, megszökhez az egész társaság elől, megy Párizsba. Ennek az évnek a decemberében összeházasodtak. A mamámnak volt egy három évvel idősebb testvére, és az egész család odavolt, nem akarták engedni, hogy az alig tizennyolc férjhez menjen. Viszont a mamám azt mondta, hogy ha most nem engedik, akkor ő soha nem megy férjhez, és a nyakukon ragad. Végül is nem Sanghaiba mentek, hanem az Hascette Kiadóhoz, Párizsba ott vállalt a papám állást.

 
- A környezeteddel milyen volt a kapcsolatod? - Van egy bátyám, aki jóval idősebb, mint én. Az elsőszülött és a "fiú" nagyon fontos egy család életében. Ám őt nem érdekelte az irodalom, az írók. Ha az embert gyerekkorában olyan környezet veszi körül, amilyen a miénk volt, akkor két választása van, vagy borzasztóan érdekel, vagy pedig az a reakciód, hogy téged abszolúte nem érdekel. Sok mindenben így vannak a gyerekek a szülőkkel, vagy nagyon érdekli őket, amit a szülők csinálnak, vagy teljesen ellenkeznek vele. Engem, a fiatalabbat, annak ellenére, hogy én lány voltam - az édesapám nagyon örült, hogy én szeretem figyelni a felnőtteket -, nagyon érdekelt minden. A Mária Valéria utca, amit most Apáczai Csere János utcának hívnak, ott volt a lakásunk, a "díszlet", ahol az egész első emeletet laktuk. A bátyám biciklivel közlekedett a lakásban, a nevelőnő exkuzálta magát, a szobalány odavolt, hogy a bicikli nyomokat hagy a parkettán. Mikor én egész pici voltam, itt volt a Szép szó szerkesztősége, ahová József Attila is följárt.
Volt egy ebédlő, az ebédlőben még ez a szőnyeg, ami itt van előttünk, ezen labdáztam, meg játszottam ezekkel a híres bácsikkal. A hírességét mindenki máskép viselte. Volt, aki nagyon komor volt, volt, aki játékos,v olt, aki politizált. A Kovács Imre - ezt akkor még nem értettem - mindig mondta, hogy ő egy "fontos nagy vezér". Még nem volt harminc éves sem. Nekem, mint kislánynak fogalmam sem volt, hogy mit értett alatta, de nagyon tetszett. A Radnóti törékeny alkatú, nagyon szelíd, csendes fiatalember volt. Egy romantikus figura. Valójában nagyon nehéz a háború utáni életmenetét elképzelni. Valószínűleg elsüllyedt volna, a következő, szintén politikával átitatott korban. Mindig azt képzeltem, hogy a XIX. századi romantikus költők így nézhetnek ki. A saját világomat benépesítettem a hozzánk járó emberekkel.
- Volt ezek között az emberek között olyan, akibe szerelmes voltál?
- Nem. Például a Kovács Imrének annyi barátnője volt, hogy a Dunát lehetett volna elrekeszteni velük, hallottam elhagyott nőkről, és elhatároztam, hogy mikor majd fölnövök, lesz egy irodalmi szalonom, ahol én leszek a főnök. A vonzó férfiak ki lettek volna nevezve. Benne lett volna Kovács Imre, Radnóti Miklós, Engyári Herbert, aki egy nagyon fiatal illusztrátor volt, szőke és kékszemű, ő maga is úgy nézett ki, mint az illusztrációkon szereplő romantikus hős. Ezek a férfiak vagy írtak hozzám, vagy rajzoltak, ezek voltak az ajándékaik. Én úgy képzeltem, mint felnőtt nő, hogy engem soha senki nem fog otthagyni. Majd én fogom őket kirúgni. Lehettem úgy öt-hat éves, ha valaki kérdezte tőlem, mi akarok lenni, ha felnövök? Mondtam, hogy egy dolgot biztosan tudok, nem akarok hinni lenni. Kérdezték, miért? Mondtam azért, mert itt mindenki híres, és ha fölnövök, én más akarok lenni. Más pedig csak úgy lehetek, ha nem leszek híres. Ez a mai napig megmaradt. Amikor publikálási lehetőségeknél említették, hogy ismert ember lehetnék, akkor én mindig azt mondtam, hogy erről szó sem lehet. Ez most a médiával világjelenség lett. Fontos, hogy valaki ismert személyiség legyen, még botrányok árán is.
- Mikor voltál életedben először szerelmes?
- Azt hiszem, igazán nem voltam. De azért az első, amit mondani szoktam, az a Mimikokóban (A gyerekkori 1944-es év önéletírás) a rendőr. Egy közlekedési rendőr. Majdnem két éven át mentünk a Váci utcán az Eskü tér felé, mindig ugyanabban az időben, amikor a gyerekeket viszik a játszótérre. Majdnem két éven át láttam. Ettől a rendőrtől minden héten kaptam egy csokrot. Lehettem úgy nyolcéves, de nem hittem igazán neki. - Sokszor volt, hogy jöttek hozzánk férfiak, és kedvesek voltak hozzám, azért kedveskedtek nekem, mert így fértek közel a nevelőnőhöz, diszkréten próbálták ezt tenni, de én nagyon átláttam rajtuk. Ennek a fiatal rendőrnek az esetében, aki nagyon csendes volt, és nekem nagyon tetszett ő is, meg a csokor is, de bennem bujkált a kisördög, hogy csak a nevelőnőnek szeretné a szépet tenni. 1944-ben mondtam neki a gyanúmat, és felháborodott, hogy mikor kapcsolok már, ő nekem szánja ezeket a csokrokat. Te okos kislány vagy - mondta nekem -, te olvastad az irodalomban Dantét és Beatrixot. Bevallom, ebből a megjegyzéséből gondoltam, hogy nem is olyan buta, mint amilyenek a rendőrök, valószínűleg olvasottabb is volt az átlagnál, és mivel édesapám le volt csukva 1942-ben, ebben az időszakban a felnőttek úgy bántak velem, mint ha én is közéjük tartoznék, talán ez is serkentette a fiatalembert a felém való viszonyában. Ha tudta, hogy milyen a családi háttrem, előfordulhat, hogy sajnálat volt benne felém. Lehet, hogy arra gondolt mikor mentem a játszótér felé, hogy a papám katonai börtönben van.
Az ostromnak még nem volt teljesen vége, és a rendőr jött, keresett, hogy életben maradtam-e. A mamám ott volt, és nem engedte, hogy beszéljek a rendőrrel. Otthon sosem mertem megmondani, hogy mi is van valójában. Féltem, hogy össze fognak szidni. Féltem, hogy nem hiszik el. Aztán soha többé nem jött. Úgyhogy én azt hiszem, az oroszok összeszedtek embereket, őt is elvitték; én sem fogom megtudni a valóságot, az érzelmeiről.
- Fohászkodtál-e már életedben?
- Ez érdekes. Nagyon sokat fohászkodom. Mindig azért imádkozonm, hogy ami vár rám, ami van, azt el tudjam viselni. Soha igazán nem fohászkodok, hogy valami "sikerüljön". Nekem nincs listám. Néha nagyon nehéz és komplikált esetekben azért fohászkodom, hogy mindvégig hű tudjak maradni az elveimhez. Nehogy valamilyen oknál fogva úgy tegyek, amiben nem hiszek. Voltam már olyan helyzetben, amikor választhattam volna, de én akkor azt mondtam, amiben hiszek az érvényes számomra. Ez egy jogi probléma volt, de valójában minden jogi csűr-csavar, embertől ered. Aki velem rendkívül aljasan viselkedett, az is ember volt. Én nem voltam halandó feladni önmagamat, nem voltam hajlandó megfutamodni, megálltam, felvettem a kesztyűt ebben a nehéz helyzetben, és próbáltam védeni a nézeteimet a szándékos rosszakarattal szemben. De nem támadtam. Nos ehhez kérem én a fohászaimban az erőt. Egyszer orvos ismerősöm azt mondta, kell, hogy mindenkiben legyen agresszivitás az élethez, és a bennem lévő "mínusz" majdnem abnormális. Erre példa, hogy a forradalom alatt 1956-ban, amikor diák voltam, volt géppuskám, és mikor szembeálltam a fiatal orosz katonával, ő rám tartotta a fegyverét, én is őreá, a másodperc apró töredéke alatt futott végig rajtam a gondolat, a szemébe nézve tudtam, hogy meg fog engem ölni, mégis átfutott rajtam, ha én ezt az embert megölöm, akkor életem végéig kísérteni fog a tekintete. Az orosz is ezeken a gondolatokon vívódhatott, nem lőtt.
Úgy érzem, önzésből teszem mindezt, mert nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy nem segítettem a másik embernek, hanem ártottam neki.
- Jársz templomba?
- Rendszeresen. Katolikus templomba. Főképpen, amikor Franciaországban vagyok, Párizsban. Vannak olyan templomok, amelyek esztétikai, művészeti élményt is nyújtanak, de ennek valójában semmi köze ahhoz, amit érezni, amikor a vastag falak között van az ember. Hiszek abban, hogy a kövek magukba szívják a templomban történt múlt eseményeit, amikor olyan helyen vagyok, ahol régmúlt időkben a vallás szellemében élő, igazán hívő emberek, akikben volt alázat, akik sokat fohászkodtak, jártak előttem, azt nagyon erősen, intuitív módon érzem-megérzem. Nemrégen jártam Kőszegen, egyébként itt Magyarországon nem ugyanazt érzem a templomokban, mint például Franciaországban.
- Miért?
- Nem tudom. Számomra is furcsa ez. Azt hiszem, közrejátszik, pl. a Mátyás-templom, hogy abba annyira nem hívő emberek járnak, számomra ott semmi nincs. Ráadásul még pénzt is kérnek a belépésért. Kifizettem és szerettem volna imádkozni. Kérdeztem, hol lehet itt imádkozni, azt mondták, itt nem lehet. Akkor megkérdeztem, hol lehet? Mondták, menjek el a Bazilikába. Elmentem a Bazilikába, és egyes oltárok előtt - sokág - megállva éreztem az igazi hit jelenlétét. Mikor Kőszegen megmutatták az összes megmaradt templomot, jártam a Szent Imre-templomban. Nem akartam kijönni a templomból, mert azokból a falakból sugárzott az ima, a fohász, amit ott elimádkoztak évszázadokon át. Olyan érzésem volt, hogy napfényben állok.
Itt Budapesten, a Ferenciek terén, ahogy bemegy az ember, érzi, mennyi szomorúság árad a falakból. Mennyi elhagyott ember özvegye imádkozott ott. De én minden ismerősöm lelkéért mondok imát. Sőt volt olyan, hogy azokért imádkoztam, lehet, hogy "hazafias" volt az oltár, azokért imádkoztam, akik elárulták a magyarságukat. Ilyenkor arra gondolok, hogy azok ezt tették, az ok itt éltek, vagy élnek, a magyar nyelvet használják. Azért imádkoztam, akik meggyalázták a magyarságukat a "Magyarok Istene" bocsásson meg nekik. A történelem kezdetétől, napjainkig. Sok ismerősöm azt mondja nekem erre: könnyű neked, te mindig álmodoztál, aztán elmentél innen Magyarországról, tovább álmodozol, de nem tudod, milyen a helyzet itthon valójában. Arról volt szó, mikor a háborúnak vége lett, és amikor láttam 1944 március 19-étől 1945 februárjáig itt szétomlott a világ, majdnem szétbomlott az emberiség is, de mikor vége volt, rá kellett döbbennem, hogy akik itt élnek, hiába vallják magyarnak magukat, bárki, aki ál-hazafiság címe alatt tesz dolgokat, az nem igazán magyar.
A világon vannak templomok, tájak. Az ember lát egy szobrot, egy freskót, ahová aztán vissza akar menni, de Kőszegen ez az a templom, ami felé nagyon sokáig nosztalgiám lesz. Mindig érezni fogom, hogy akik ebben a templomban jártak, azok igazi, hívő emberek voltak. Párizsban sok olyan templom van, ahová rendszeresen járok. De néha eljutok egy kis templomba, ahol zenét hallgatok.
- Melyik országban érzed otthon magad?
- Franciaországban. Francia kultúrán nevelkedtem, be vagyok oltva, lehet, hogy ez azért van, mert nem is volt "szabad választás". Nagyon sok író, aki a papa köré csoportosult, egyben szinte mind közös volt, Párizs szeretete. Pl. Kassák, Illyés. Nagyon különböző emberek voltak, de mindegyik szerette Párizst. A népiek is, mint Kovács Imre és Szabó Zoltán (akkor volt a néma forradalom, meg a cifra nyomorúság). Nekem fogalmam sem volt kislányként, hogy micsoda nagy dolgok történnek körülöttem. Mégis emlékszem, amikor Szabó Zoltánnak megjelent a Tardi helyzet és a Cifra nyomorúság, nagyon szép vászonkötésbne, kézi hímzés volt minden borítón, a papa ötlete volt, az ottani falusi asszonyok hímezhettek, így lesz majd jövedelmük, hiszen nincs hova menniük, nincs miből élniük. Én csak 1944-ben láttam közelről, hogyan élnek az emberek falun. Azt is csak akkor láttam, hogy az ország nem a városról szól, hanem a földről.
- A túlvilági életben hiszel?
- Abban hiszek, hogy mindenki mikor meghal, hagy maga mögött valamilyen energiát. Ezzel az energiával valami történik. Minden energiával más. Amikor azt hiszik emberek, hogy ők újra élik az életet, mint egy másik személy, valójában annak az energiájába kapcsolódnak be és azt folytatják, amit a másik elhagyott. Mint túlvilág nagyon nehezen képzelem el, sosem tudtam igazán eligazodni rajta. Most azt mondom, hogy az a fontos, amiben mindenki saját maga hisz. És sosem akartam megváltoztatni senkiét. Azt hiszem, a tisztelet erre is érvényes. Emberek hitei, majdnem ellentmondóak lehetnek, de nagyon fontos mindenki számára a valamiben való hit. Úgy gondolom, az ember saját hite van meggyalázva azáltal, hogy más azt nem becsüli. Nem hiszek abban, hogy a másik létezése ellehetetlenüljön. Vannak különböző vallások, van Jézus Krisztus, van Mohamed, több isten van. Az egész világegyetemet együtt tudom csak elképzelni. Nagyon érdekes, régebben ültem egy emberrel a tengerparton, aki azóta meghalt, és beszélgettünk. Nézte a tengert, látott egy sirályt, kitárt szárnyakkal, és mondta: tudod, én el tudnám képzelni magam egy másik életben, mint sirály. Kérdezte tőlem: én mit képzelnék el? Sirálynak lenni számomra komplikált, a sirály ott él majd, ahol ennivaló van, lesz majd családja, azokat folyton félteni kell a nagyobb ragadozóktól, tulajdonképpen márik formában folytatódna, ami itt van. Hiába vágyom arra, hogy valamilyen formában "megszülessek", pillanatnyilag úgy érzem, teljesen beleolvadok a természetbe, és avval egy vagyok. Amikor például a tengert nézem, akkor tengerré válok. Még csak egy csepp sem vagyok, csak egy kis mikroszkópnyi folt. A túlvilágot úgy képzelem el - ha van -, hogy az ember teljesen beleolvad a világegyetembe, és az egyedüli, ami utána marad, az az energia, amit már említettem.
- Hogyan látod a mai fiatalok helyzetét?
- Nagyon sajnálom őket. Minden generáció más, a világ kezdete óta. Hiába mondja valaki, hogy fiatalos. Az élet korszakai meghatározottak a feladatok szempontjából. De meghatározó az is, hogy az emberek különböző korokban éltek, összegyűjtöttek tapasztalatot. Ez nem jelenti azt, hogy okosabb lett az ember, de annyi mindent látott - és ha sokat látsz, más lesz a véleményed ezáltal. A mai fiatalokkal az a baj, hogy a televízió túl nagy szerepet kap az életükben. Nem biztos, hogy hasznukra van az a hatalmas információ tömeg, amihez nagyon könnyen hozzájutnak. A kommunikációval csodálatos dolgokat lehet produkálni, de sokszor nagyon felületes is lehet. A televízión nyújtott hírekben - és ez minden általam ismert országra érvényes - csak azt látod, amihez képet is társítanak. Ha nincs kép, akkor nem hír. Egész nagy dolgokat sokkal később tudsz meg, vagy egyáltalán nem, mint ahogy valójában megtörtént. Ezáltal a nyitott fiatalok, irányítva vannak. A másik dolog, ami szerintem teljesen deformálódott, hogy a tárgyakat, ami elromlik, nem megjavítják, hanem eldobják, mert megjavítani költségesebb, mint újat venni. Nem beszélve arról, hogy nehéz embert találni, aki ért a javításhoz. A szakember nem tud megélni ebben a társadalomban. Tehát egyre jobban fogynak, a szakmák pedig megszűnnek. Ez a rombolás persze nem mindenre vonatkozik, hiszen annak idején Párizsban az Eiffel-tornyot le akarták bontani, ma pedig Párizs jelképe. De a fiatalok e miatt, a fogyasztói társadalom miatt nem tanulják meg tisztelni a tárgyakat - a régi tárgyakat -, nincs hozzá személyes kötődésük, csak praktikus. Úgy látom, a fiatalok nem érzik, hogy a kor, amiben élnek, az előző korok folytatása. A történelemhez való viszonyuk rohamosan szűnik meg. Mivel mindenkiben az összes őse él - mindnyájunkban az egész pakli benne van, időnként csak egy-egy kártyát használunk ugyan; ez részben félelmetes, hiszen ha valaki nem úgy viselkedik erkölcsileg, ahogyan kellene, akkor cakpakk elárulta az összes ősét. Ha pedig valaki azzal próbál védekezni, hogy szörnyű ősei voltak, akkor azt mondom neki, hogy az ember a többi embernek tertozik azzal, hogy helyrehozza, amit egy őse rosszul tett mondjuk 800 évvel ezelőtt. Úgy érzem, az emberiség teljesítmény- és fogyasztócentrikus lett. Ezért van a rengeteg stressz. Hiába hosszabbították meg a tudósok az életet, tablettákkal, aki gazdag körülmények között él, kényelmesebben élhet idős korában, mialatt mások szörnyen. Azt hiszem, azt elviselni, hogy valaki ember, és ennek eleget tenni nagyon nehéz. Ezért sajnálom a fiatalokat. Nagyon nehezen tudják elviselni az életet, amikor éppen "leszállóágban" vannak.
A fiam, aki Észak-Karolinában él - ő is - idealista. Hisz abban, hogy az embereknek feltétel nélkül kell egymást segíteni, hiába van úgy, hogy az ember egymaga sok mindent elhord a hátán. Az anyósom mesélte, hogy az én fiam milyen jó. Eddig ők azt hitték magukról, azzal, hogy adományt fizetnek templomnak, jótékonykodnak idős otthonokkal stb. az mindent jelent, de a fiam, mikor egy kereszteződésnél a kocsival sokáig álltak, kiszállt és elkezdett beszélgetni az ott álldogáló hajléktalannal. A fiam pedig meg akarta tudni, hogyan jutot ebbe a helyzetbe. Hogy lehet-e rajta segíteni, vagy nem, mert ha lehet rajta segíteni, ő biztos megpróbálja.

Próbáltam elképzelni, milyen lehet egy ember élete, aki segíteni akar mindég, és sosem nézi kinek és hogyan. Csak a nemes szándék. Most például egyik legfontosabb kutatási területe Albert Görign! Igen annak a Herman Göringnek a testére, aki irotta zsidókat. Albert mentette, ahogy tudta. Sokszor még őt, magát is csak a bátya menthette meg. Elmegy Izraelbe, nyomoz, próbál felkutatni tényeket, embereket, csakhogy a világ tudomására hozzá, létezik olyan ember, akiről bár nemigen akarnak tudomást venni, élt és segíteni akart. Nos, azt hiszem, segíteni nem is olyan könnyű. Senkinek. Köszönet jár mindenkinek, aki erre tette föl az életét, annak a szíve is erre dobog.

Rodek Ilona
Cikk nyomtatása
??ok list?a
Sola fidel
Tájanatómia?
Értelmiségi a síneken
Most
ATYÁM, ÖLTEM - Beszélgetés a hitről Rózsa - Flores Eduardo forradalmárral
Suomi földjén
Ez sem utolsó!
Csukom a szememet
Csodákra éhezve
Csipke - hidegben


Teljes cikklista >>>

 
Cikkeres?/font>
címszó
év
hónap