Enciklopédia
Irodalmi szekció
Társadalom
Előadóművészet
Képzőművészet
Reál
Képgaléria
Kiadványok
POSZT 2003
Ráday utca
Sztárok
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Regisztráció Fórumok Terasztérkép Linkajánló Játékok Kincseskamra
  Dátum: 2018. szeptember 25. kedd    Mai névnap(ok): Kende, Kleofás  
   
A HIT PAJZSA - Olofsson Placid atya élete (2. rész)
Ézsiás Erzsébet


Potyma, Mordovia, Szovjeunió - Gulág

Tíz év Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés - így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág. Mozaikszó, a "Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije" rövidítése. Szolzsenyicin gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerban. A Szovjetunióban a nagy számok törvénye uralkodik...
1946 karácsonya előtt két nappal indult a transzport Sopronkőhidáról. Nem jelentettek be semmit, az volt a fontos, hogy érezzük: hajszálnál finomabb fonálon lóg az életünk.
Marhavagonokba zsúfoltak minket, mint korábban a németek a zsidókat. Tolózárral lezárták, és a tíznapos út során csak háromszor nyitották ki. Akkor kiszállhattunk nyújtózkodni, egyébként olyan szűken voltunk, hogy sem felkelni, sem guggolni nem lehetett.
Baromfiudvar-szerű ráccsal volt félbeosztva a vagon, mindkét oldalon felül nyolcan, alul nyolcan. Középen vaskályha, amellett ültek az őrök. A felső részen túl meleg volt, az alsón majd megfagytam. Mire Lembergbe értünk már mínusz 21 fok volt. Enni hol kaptunk, hol nem, általában csajkában levest. Volt egy luk a vagonban, oad kellett menni a dolgunkat végezni.
Az egyik katona Tatabánya környékén elvette a reverendámat, és adott helyette egy rongyos pufajkát. Egészen addig, tehát a letartóztatásom pillanatától a magyar és szovjet börtöneimen kersztül a transzport indulásáig meghagyták. Később, mikor Mindszenty hercegprímás emlékiratait olvastam, teljesen meghatódtam, olyan szépen írja le, hogy ha egy papi embertől elveszik a reverendáját, milyen fájdalmat jelent. Bevallom, nekem a vagonban semmiféle fennkölt gondolatom nem támadt. Csak az, hogy akármit csináltok velem, felszentelt pap vagyok, ezt nem tudjátok levakarni rólam!
1946. december 24-én léptem át a magyar határt - nem önszántamból. Öt órakor megállt a szerelvény Munkácson, és itt meghallottuk a harangszót. Hárman voltunk magyarok egymás mellett a vagonban, fekve mondtuk a szentolvasónak azt a tizedét: "Akit te Szent Szűz a világra hoztál!" Ez volt Magyarországon az utolsó karácsonyom. Előtte való nap töltöttem be a harmincadik életévemet.
Hat nap alatt értünk Lembergbe, az akkoroi Lvovba. Ott volt a láger-elosztó egy hatalmas iskolakombinátban, ahol legalább harmincezer rab tartózkodott. Több épületben, levegőtlen, bedeszkázott ablakú osztálytermekben helyeztek el. Négyszázan szorongtunk egy helyen. Éjszaka csak úgy tudtunk aludni, hogy vezényszóra fordultunk hol jobbra, hol balra.
Lembergben egészségügyileg négy kategóriába osztottak bennünket. A leerősebbeket vitték Magadánba, az aranybányába és Narilszkba, a kénbányába. Ezek olyan messze voltak, hogy csak repülővel lehetett megközelíteni. Magadánban mínusz 52 fokban mosták az aranyat, európai ember nem bírta ki azt a klímát! A második csoport Karagandába ment, a szénbányába, vagy az Északi jeges tengerhez. A harmadik kategória - ez voltam én is - fakitermelésre, Moszkvától 900 kilométerre keletre, a Brianszki erdőbe. A negyedik csoport, a leggyengébbek gyárba kerültek. A közegészségügyiek döntötték el, ki hova menjen, klasszikus módszerrel: meztelenül kellett elvonulnunk előttünk, és belecsíptek a fenekünkbe. Akinél megmarad az ujjuk nyoma, annak vége. Akinél nem, az mehet dolgozni. Ez csalhatatlan módszer, mert amihez az ember fenekében már nincs rugalmasság, akkor meghal.
Odafelé az úton az egyik szovjet fogolytársamnak megtetszett a félcipőm, amiben még Pannonhalmán letartóztattak. Így mezítláb érkeztem meg a lágerben mínusz 35 fokos hidegben. Egy törött fazsindelyt próbáltam a lábamra kötni, nem sok sikerrel. Mivel O betűs vagyok, legalább félórát kellett állnom, amíg sorra kerültem. Pokoli kín volt mezítláb állni a havon, mintha tüzes parázs lett volna. Ögy bőgtem, mint egy kölyök. Aztán a barakkban, fölengedés közben is rettenetesen fájt a lábam. Röstelltem a gyengeségemet. Mint katolikus pap nem hagyhattam volna el magam!
Így érkeztem meg 1947. január végén Moszkvától 900 kilométerre keletre, Kujbisev tartományba, Mordovia autonóm köztársaságba. A főváros, Szaranszk tőlünk harminc kilométerre volt, de sosem láttuk. A vonatálomás neve Potyma, Javaszi körzet. Az óriási területen vonat közlekedett egyik lágerből a másikba. Ezen a környéken harminchat láger működött, ötvenkétezer fogollyal. Egyben körülbeül ezerháromszázan voltunk, és ugyanennyi fegyőr a családjával - egész községet alkottak. Azért csereberélték időnként az embereket, hogy ne melegedjenek meg túlságosan, ne ismerjék ki magukat. Hét helyen fordultam meg a tíz év alatt. Amikor odaérkeztem, a harminchat lágerből kettőnek volt áramfejlesztője. Az összes többiben "lucsinki"-vel, fenyőszállal világítottak, ami olyan, mint a fáklya. Mikor tíz év múlva hazajöttem, már mindenütt volt villany. Igaz, Lenin már a század elején megmondta, hogy a szovjet hatalom egyenlő villamosítással, de sokáig tartot a megvalósítása.
Nem Olofsson Placid voltam, hanem a "876-os nép ellensége", oroszul "vrag naroda voszjemszot-szjemgyeszat-seszty". A számozás nem a bőrünkön volt, mint a koncentrációs táborokban, hanem a ruhánkon. Egy katona funérból kifaragott számot mártott klórmész oldatba, rányomta hátul a pufajkámra, és miközben kifehéredett, odaszólt keresetlen közvetlenséggel:
- Maga szerencsés ember!
Nem szóltam semmit, csak végignéztem a rongyaimon, és arra gondoltam, hogy ennél szerencsésebb helyzetet is el tudnék képzelni. De ő megmagyarázta:
- Ocsko.
Ez oroszul pontot jelent, de népies elnevezése is egy kártyajátéknak, a huszonegyesnek. Ha összeadjuk a számaimat, éppen 21 jön ki. A katona nagy kártyás volt, ezért gondolta úgy, hogy szerencsés lehetek. Szerencsés is voltam - túléltem. Nem győzök hálát adni a jóistennek, hogy a tíz évet komolyabb betegség nélkül vészeltem át. Kiskoromban gyakran volt ízületi gyulaldásom. A lágerben meggyógyultam, de ezt a gyógymódot senkinek sem ajánlom! A vattanadrág segített rajtam, ami dunsztkötésként szolgált. Volt még kincstári pufajkánk, vattasapkánk - mindegyiken a megkülönböztető számmal -, kaptunk fatalpú papucsot, később pedig kiszuperált, lyukas katonai bakancsot. Az utolsó időben nagyon kivakaróztunk, akkor már nemezcsizmánk is volt. A rabok belemártották egy vödör vízbe, az ráfagyott, és a jégréteg melegen tartotta a lábat. Barakkokban voltunk elszállásolva, ötvenen-hatvanan egyben. Mocsaras volt a környék, ha az ujjunkkal megkapartuk a földet, feketekávé-színű vizet találtunk. Nem is volt szabad inni, csak forraltat. A barakkok dúcokra épültek, két-három lépcsőn kellett fölmenni az ingoványos talaj miatt. Rengeteg volt a poloska meg tetű. Az emeletes priccs - igyekeztem mindig fölülre kerülni - tele volt poloskával, forró vízzel kellett lemosni. De a poloskák kinevették ezt a védekezési módszert. A hetes dolga volt a takarítás és a fűtés a kályhában. Meztelenül aludtunk, nem mindig volt takarónk. Ez rabszabály: alvásnál le kell vetni a felső ruhát, és azzal betakarózni, nem szabad felöltözve maradni!
December végén és január elején nagy hidegek voltak, mínusz 30-35 fok. De jobban lehetett bírni, mint a tenger mellett, ahol nedves hideg volt, nálunk viszont száraz. Csak arra kellett vigyázni, hogy az orrunk ne fehéredjen ki, mert az a fagyás jele. Ha észrevettük, elkezdtük dörzsölni. Hosszú volt a tél. A hó még júniusban is megmaradt, és szeptember második felében már havazott. Gyakorlatilag csak két évszak létezett. Háromszor értem meg az ottani éghajlat legborzalmasabb jelenségét: a vjugát, vagyis a hóvihart. Jön a szél és olyan erővel viszi a havat, hogy a három és fél méter magas kerítésünket teljesen betemeti. Semmit sem lehet látni, a porhó csak úgy száguld. Ilyenkor kötélbe kapaszkodva tudtunk csak eljutni az ebédlőig. Nem tartott soká, utána hetekig ástuk a havat. Egyszer láttam északi fényt is éjjel, mikor kimentem a latrinára. Vérvörös felhők úsztak az égen olyan alacsony, hogy akár elérhettem volna őket. Féléber állapotomban arra gondoltam, talán ez a világvége. A fogolytársaim mondták másnap, hogy az északi fénynek vannak ilyen messzire látszó nyúlványai. Másik élményem a hármas szivárvány - itthon ilyen nincs - eső után nyáron. Szép volt a nyírfaerdő is, ahogy zöldellt, csak a kerítés zavarta az esztétikai élvezetet. A nyár könnyebb volt, bár megszoktuk a hideget is. Sok mindent meg lehet szokni. A barakkban fűtöttünk fával, de arra vigyázni kellett, hogy a hátunkat ne tartsuk oda a melegnek, nehogy elkényelmesedjünk. Az volt a cél, hogy edzettek maradjunk. Hiszen dolgoztattak minket - kényszermunkatáborba voltunk!
A Brianszki erdő legkeletibb nyúlványát kellett kitermelnünk. Lombhullató nyírfaerdő volt, legalább ötszáz éves. Olyan nyírfák, hogy hárman alig bírtuk átkarolni. Csak úgy tudták kidönteni, hogy megvágták, az ékbe hasábfákat tettek, meggyújtották, és másnapra kidőlt a fa. Voltak, akik hatvan méteres nyírfát úgy fűrészelték, hogy ötven centis különbséggel megállapították a dőlési szögét - nem volt gyerekjáték kiszámítani! Apró lovak húzták iparvágányokon a kitermelt fát. A lovakat nem lehetett mínusz 26 fok alatt kivinni, akkor bennünket sem vittek.
A kitermelt fa után jó lett a talaj. Akkora répák és krumplik termettek, hogy egy szem elég volt egy brigádnak. Ingyen adták a földet az őröknek művelésre. De azok nem foglalkoztak vele, a szláv ember nem szeret dolgozni. A szovjet fogolytársaim úgy hordtak el egy homokbuckát több részben, hogy az egyik odadobta a másikhoz, az meg a harmadikhoz. A magyar rab viszont rögtön odalapátolta, ahová kell.
Kilenc óra volt a munkaidő. Az ebédet kihozták utánunk a lovakkal az iparvágányon. Éhen halni nem lehetett, arra vigyáztak. A szójás kenyér tápláló volt és a káposztaleves is, amelyet reggel-délben-este kaptunk. Néha zabkását, zabot adnak a lovaknak is, hogy szőrük fényes legyen. De valójában éheztünk. Én 42 kilóra fogytam le. Olyan gyengék voltunk, hogy segítettünk egymásnak kimenni a latrinára, ahol csak egy deszka volt. Ha valaki elveszítette az egyensúlyát, beleesett. Ezért tartani kellett egymást, miközben elvégeztük a dolgunkat. Hatkor keltünk, hóban mosakodtunk. Hathetenként volt meleg víz és fürdési lehetőség, akkor a ruhánkat is fertőtlenítették. Brigádonként mehettünk reggelizni. Konzervdobozokból csináltunk csajkát, abba merték a 750 gramm káposztalevest. "Cserpáknak" nevezik azt a merítőedényt, ami ha színültig van, éppen 750 gramm. Amellé kaptunk egész napra 400 gramm kenyeret. Kezdetben buta voltam, és pórul jártam. Evés közben valaki megkocogtatja a vállamat, odanézek, és mire visszafordulok, a kenyéradagom már nincs sehol... A rabok egymástól is loptak. A 12 deka cukrot, amit egy hónapra kaptunk, rögtön meg kellett enni, különben ellopták. Ezt aztán jól megtanultam. Az étkezés a Szovjetunióban szent dolog. Megengedték, hogy aki számolásnál éppen az ebédlőben volt, ott maradjon. Reggeli után vittek minket munkára az erdőbe. A kékparolis fegyőrök a lágerben maradtak, a piros parolisok jöttek velünk. A kettő között volt egy senkiföldje. Minden reggel és este megszámoltak minket. A szovjet ember hangosan olvasni nagyon szeret, írni nem szeret, számolni meg nem tud! Ezért valamelyik értelmes fogolytársunk számolt, a világ legegyszerűbb módjával, ötösével. De amikor egy este már vagy negyedszer nem jött ki a létszám, baj volt. Éjfél után egykor úgy döntöttek, hogy név szerint szólítják a foglyokat. Akkor derült ki, hogy egy ukrán, aki másnap szabadult volna, nincs sehol. Elbújt az egyik barakk alá, nem akart szabadulni. Gyorsan el kellett vinni a lágerből, mert agyonütötték volna a felesleges számolás miatt!
Este bejött a brigád, vacsorára megint zabkása és káposztaleves. Ilyenkor kaptuk a pótlékot, oroszul "depolnitilni"-t a száz százalékon felüli munkáért. A szovjeteknél a dolgozót anyagilag érdekeltté teszik a munkában. Ögy is, hogyha nem dolgozott eleget, nem kapott vacsorát. Ha pedig túlteljesített, akkor 10 dekás kenyeret adtak vagy plusz kását. A köleskását ők mannakásának hívták. Ez kiemelt étel, csak kórházbarakkban kapni, akárcsak a tehéntőgyet. Ez már húsnak számított, amit tíz év alatt sose láttam. Azelőtt nem ettem tőgyet, de nagyon tápláló. Tejet se kaptunk soha, csak halat, 40 gramm komsza volt az adag. A káposztából sosem csináltak ragut, de a zabot néha beletették a levesbe, akkor kicsit sűrűbb lett. Volt egy értékes táplálékunk: tavasszal az erdőn fakéregből csináltunk edényt, megvágtuk a nyírfa kérgét, és a nedvét az edénykébe felfogtuk. Olyan volt, mint a limonádé, kicsit savanykás, tele vitaminnal. A másik, a nálunk ismeretlen növény a cikuta. A petrezselyemhez hasonlít a levele, a gyökere pedig a zellerhez, édeskés ízű és mérgező. Az erdőben találtuk, és akik ettek belőle, szinte azonnal meghaltak.
Se éhséget, se szomjúságot nem éreztem, ezért nem győztem hálálkodni a Jóistennek. Nagy áldás volt az is, hogy a szaglószervem pocsék. Mi magyarok a konyhát szálltuk meg, mert nekünk Rákosi Mátyás nem küldött csomagot. A szovjet és német rabok kaphattak. Takarodó fél tízkor volt, óránk nem lévén egy vasat vertek kalapáccsal, onnan tudtuk, mennyi az idő. Takarodó után nem volt szabad kimenni felöltözve a latrinára, mert azt hihették, szökni akarunk. Ezért még mínusz húsz fokban is trikóban kellett kimenni.
A sok káposztalevestől a lábam olyan lett, mint az elefánté, a szívem nem bírta feldolgozni a vizet. Tromboflebitist kaptam. Ez a betegség a capilláris vérerek gyulladása, megdagad, vörös, a középpontja lila, forró. Ezért külön hálát adtam a Jóistennek, mert ha azt mondom, fáj a térdem, és nem látszik, nem hiszik el. A betegbarakkba nem lehet akárhogyan bekerülni, ennek megvolt a maga módja. Szovjet orvossal nem találkoztam a tíz év alatt, csak egészségügyi ápolókkal. Az egyik ilyen "medicinszkaja szesztra" beutalt a kórházbarakkba.
Vaságyak voltak, kettő egymás mellett, azon feküdtünk hárman, közös pokróccal. Én kerültem középre, orosz volt jobbról is, balról is.

Félóra leforgása alatt meghalt mind a kettő. Ott feküdtem közöttük, annyi erőm se volt, hogy kiszálljak az ágyból. A szabály pedig az, hogy halottat két óráig nem mozdítanak. Amikor pedig a tetemeket elviszik, átszúrják a szívüket, nehogy egy élő feküdjön be helyettük. Itt gróf Monte Cristó nem menekülhetett volna meg! A Szovjetunióban ennek hatalmas tradíciója van: már a cári időkben működtek a katorgák. Hivatalosan nem létezett testi fenyítés, de voltak fegyőrök, akikg orombáskodtak. Hivatalos büntetésként a sötétzárka szerepelt, ezt általában munkamegtagadásra adták három, hét vagy tíz napra. Minden lágerben volt egy kis, ablaktalan épület, ahová csak ingben, gatyában lehetett bemenni, majd megfagyott az ember. Azt sem lehetett tudni, éjszaka van-e vagy nappal.
Egyszer magam is büntetőbrigádba kerültem. Mikor festőként dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: "Ne dohányozz", vagy az úttörőknek egy mackót, aki a fogát mossa: "Mindennap moss fogat!" A mérgező növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer kaptam egy olyan szöveget, hogy "A Vatikán az imperializmus pórázán." Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek ilyet! Elmentem a táborparancsnokhoz, aki azt mondta:
- Ugye tudja, mi ennek a következménye?
- Tudom.
- Hat hónap büntetőbrigád.
Ez a legnehezebb munka, az úgynevezett "karcsovanyija": a lefűrészelt fának a gyökerét kell kiásni a földből. De az Öristen megmentett engem, mert mindössze tizenhárom napot dolgoztam a fél esztendő alatt. Akkor kaptam a tromboflebitist, egymás után hatszor. Így telt le a büntetésem, és utána visszakerültem könnyebb munkára.
Válogatott munkahelyeim voltak a tíz év alatt. Napos voltam a barakkban, később a láger tisztaságáért felelős. Varrodában is dolgoztam: ócska pufajkából csináltunk harisnyát. Papucsot is fontam kőrisfa háncsából. Vízben áztattuk a csukló vastagságú fákat, és foggal próbáltuk letépni a héját, késünk nem volt. A belsejéből kellett fonni. Három pár papucs lett volna a norma naponta. De nekem sose sikerült. Ugyanakkor a zónán kívül a nyolcesztendős gyerekek játszva fonták a papucsot. Az elején a magam értelmiségi lényével olyan voltam, mint egy rakás szerencsétlenség. De az ötödik évben már ment minden, mint a karikacsapás. Sokáig funérból készült rádióládákat csiszoltam budafoki dörzspapírral. Egy bikát agyon lehetett volna csapni velük, olyan nehezek voltak. A lakózónából egy folyosó vitt a gyárba, annak a végén volt az asztalosműhely. Itt már szabadon mozoghattunk. Akinek csiszolnia kellett, futott, hogy azokat a ládákat válassza ki, amelyeken a legkevesebb a csiszolnivaló. Mire én a 42 kilómmal odaértem, már csak a legrosszabbak maradtak. Nem tudtam teljesíteni a normát - hat darabot naponta -, így nem kaptam vacsorát. Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, "fotokartocski"-nak hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebből támadt az a félreértés, hogy egy évig festőként dolgozhattam. Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett őket. Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500 darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészelték az anyagot. Fél esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezőmérnöknek minősítettek át: "inzsenyőr konstruktőr". Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha spóroltam az anyaggal, ők kapták a jutalmat.
A legutolsó munkahelyem egy bútorgyár volt. Varrógépen dolgoztam, huzatokat csináltam az ágyakhoz, mert az asztalosmunkához nem értettem. Sokat kellett dolgozni, magas volt a norma. A lágernek önellátónak kellett lennie, a táborparancsnok csak akkor volt kedvenc a felsőbbség szemében.
Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A hátunkba adták - ezerháromszáz embernek négy tűvel -, ezért az enyém elfertőződött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni. Az egyik fegyőr lánya nővérnek tanult, ő kísérletezett rajtam, érzéstelenítő nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg. Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a huszadik század közepén! Az első szimptóma a "facies leonis", az oroszlánarc, a szemöldök kidudorodása. Valóban oroszlánarca lett a betegnek, akit azonnal elvittek.
Öngyilkos nem volt a táborban, az emberekben ilyenkor működik az életösztön. A legnagyobb nyomorúságban sem akarnak elpusztulni, pedig igazán könnyű lett volna. Csak a kerítészónába kell belépni, és rögtön lelövik. A tizenhét méter széles kerítés egy "költemény" volt: csúszóláncon a farkaskutya, utána szántás, aztán elektromos drót, reflektorok éjjel-nappal. Lehetetlen volt megszökni, bár az első időben néhány naiv rab megkísérelte. Ilyen akció 3500 kilométerre a határtól egy olyan országban, ahol az idegent rögtön jelenteni kell, képtelenség. Az egész ország börtön volt, ahonnan nem lehet megszökni. Elfogták és szitává lőtték őket. A holttesteket odarakták véresen a kapu elé, elrettentő példának, mellettük kellett elmennünk. Magasiskolája volt ott a börtönvilágnak. Szibériában mindig is voltak lágerek, ahogy Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeiből ismerjük. Szolzsenyicint később olvastam. Tőle azt lehetett megtudni, hogy a rabok szállításánál álcázott teherautókat használtak, amelyekre az volt írva: "kenyér".
Egyszer hat női rabot hoztak az Északi-tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzni önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. A 25 éves büntetésüket töltötték, bokájukhoz hegesztve egy öt kilős vasgömb, kopaszra nyírva - ami egy nőnél nem ugyanaz, mint egy férfinál. Országutat építtettek velük fent északon az ötvenes években, mintha száz évvel megállt volna az idő!
Jutalomból vittek el a nők közé egy május elsejei ünnepségen, beszélni nem lehetett velük. A mozielőadás címe: "Vengerszkije melodii". "Magyar melódiák", ukrán felirattal. Mint rájöttem, a "Déryné" című magyar film volt, Tolnay Klárival, Gyurkovics Máriával, Sárdy Jánossal, Szabó Sándorral és csupa nagyszerű színésszel. Ilyen csodálatos esemény is történt az életünkben!
Mindent magunk csináltunk, mint Robison Crusoe, próbáltuk számontartani az idő múlását. Általában tudtuk, hányadika van, milyen hónap, még azt is, mikor szökőév volt. De soha nem szabadott úgy számolni, mennyi van még hátra. Mert azt sosem tudhattuk... Tervezni nem lehetett. A pillanatnak éltünk, mert nem tudtuk, mit hoz a holnap. Tudatosan csinálták a rabtartóink, hogy azt érezzük, hajszálon függ az életünk. A létbizonytalanság volt a legrosszabb. Lehet, hogy a következő pillanatban tarkón lőnek, de az is lehet, hogy megcsókolják a lábunkat.
Édesanyám évekig azt sem tudta, élek-e. A lágerben a kárpátaljai foglyoktól megtudtam, hogy Munkácson a főesperest Sörös Jánosnak hívják, ami ugye magyar név. A Szovjetunión belül lehetett levelezni, ezért oroszul írtam neki egy levelezőlapot. Aláírtam, hogy Placid, pannonhalmi tanár. Ha ő magyar és pap, akkor kisütheti, hogy bencés vagyok. Nem tőle, hanem Strausz Katalin oltáregyleti hölgytől kaptam fél év múlva választ azzal, hogy János bácsi "kórházba került" - tudtuk, ez mit jelent -, és ő nézte át a leveleket. A nagy Szovjetunióban legveszedelmesebbek a levelek, a noteszek, a címek... Mint később megtudtam, Sörös Jánost 25 év kényszermunkatáborba ítélték, Harangozó Ferenc találkozott is vele a 37-es táborban. Katalin, akivel szabadulásom után találkoztam, írt Pannonhalmára, onnan pedig ment az üzenet édesanyámnak. A levelezés hivatalosan 1954-ben indult meg a Szovjet Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezeten, valójában azonban a Szovjet Külügyminisztériumon keresztül.
Nyolc év telt el, mire az édesanyám megtudta, hogy egyáltalán élek. Hogy bírta ki? A hitével. A rendtársaim mesélték később, ha meglátták az édesanyámat, igyekezték elkerülni, mert biztosak voltak abban, hogy már nem is élek. Ýk gondolkodtak reálisan, de az édesanyámnak lett igaza.
1954-ben válthattunk először levelet olyan tábori levelezőlapon, amelyeknek a második felét letépték, azon jött a válasz. Huszonegyzser írtam, de csak tizenkétszer kaptam választ. Az első két levelemet botor fejjel oroszul írtam. Először a nővéremnek - aki mikor letartóztattak, a Sophianeumban volt apáca -, mert azt sem tudtam, hogy az édesanyám él-e. A válaszból megtudtam, hogy Jusztina testvérem négy éve "vidéken van", vagyis Ausztriában, ezt a rendtársai írták meg nekem.
Megvannak ezek a régi tábori levelezőlapok, rajtuk cirill betűkkel egy postafiók cím: "Moszkva, SZSZSZR, 5110-33." Nagyon apró, gyöngybetűkkel írtam, hogy sok szöveg férjen rá. Az egyik dátuma: 1954. Pünkösdje, amely akkor június 6-ára esett - ez nem lehet véletlen, a letartóztatásom évfordulója!
"Drága jó Édesanyám! Meghatódottságtól reszkető kézzel írom nyolc év után első magyar soraimat. Szeretném bennük elküldeni fiúi szívem egy darabkáját, hogy boldoggá melengessem vele a te sajgó anyai szívedet. Emlékszel, miről beszélgettünk édesapánk halála után? Arról, hogy Te teljesen nyugodt lehetsz, hisz mindent megtettél, amit az élet kívánt Tőled: holtáig kísérted élete útján hitvesedet, gyermekeidet pedig Istennek nevelted... Érzem és tudom, hogy anyai szereteteddel Te mindig mellettem vagy." És egy másik, 1954. szeptember 24-éről: "Nap mint nap mélyebben értem meg Szent Pál szavát. Ha minden gazdagság és tudomány, tehetség és hatalom az enyém lenne, de szeretetem nem volna, semmi sem lennék. És nap mint nap határozottan iparkodom megélni azt, hogy egyetlen letegadhatatlan érték van a világon: a szeretet. Egyetlen értelme és tartalma, törvénye és boldogsága van az életnek: a mindent átölelő szeretet. S gyakorlatilag oly jóleső érzés látni a környezetben is ennek a szeretetnek a csodáit."
Strausz Katalin kétszer is küldött csomagot Kárpátaljáról, de nem kaptam meg. Előzőleg megkérdezte, mit szeretnék. Egy napszemüveget kértem, mert a hómező vakított a napsütésben, és megengedték a viselését. Ezért elterjedt otthon a hír, hogy megvakultam. Mazsolát is kértem - "izjum" oroszul -, hogy beáztassam, mert az olyan, mint a szőlőlé. Mindezt Katalin megírta az édesanyámnak, aki nem értette a fiát, sose volt ilyen "kívánós". A mazsola, pontosabban a szőlő leve a szentmiséhez kellett. Mert nyolc év alatt minden éjjel miséztem - ez külön csodája a Teremtőnek. Megőrzött engem, hogy soha nem vették észre. A fogságom második évében elkezdtem éjszaka misézni.
Rájöttem, ha két pohár vizet megiszom elalvás előtt, akkor felébredek. Az ágyon hasva fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva miséztem éjjel kettő és három között. Összegyűlni nem lehetett a barakkban, de akik mellettem feküdtek, azok velem imádkoztak. Nem volt ott oltár, csak egy feszület és egy kis terítő. De ez ugyanolyan értékű szentmise volt, mintha a Szent Péter bazilikában lett volna! Megáldoztam és reggel megáldoztattam a fogolytársaimat. Ez hívő embernek nagyon sokat jelent, erősít a nyomorúságban. Nemcsak a mi barakkunkból, hanem az egész lágerből jöttek hozzám áldozni, titokban. Találtam egy kis vazelinos dobozt, azt kitisztítottam, és beletettem az oltáriszentséget. Amikor motozás volt, a dobozt a markomban szorítottam, nem vették észre. Örökké motozás volt, pedig semmink se volt. A legtöbben alaposan csinálták. A fegyőrök ugyanis rosszul voltak fizetve, és prémiumot kaptak minden szabálytalanságért. A fogolytársaim alumíniumból készítettek egy icipici keresztet, amit a nyakamban akasztva hordtam. Ugyancsak tőlük kaptam egy feszületet, amit hazahoztam emlékbe. Egy kecskeméti, református fiatalember faragta nekem, igazi műremek! Talált egy vaslemezt, azt három hónapig csiszolta kővel, hogy kése legyen. Aztán egy darab mordoviai nyírbáól kifaragta a feszületet, közel négy hónapig dolgozott rajta, titokban. Az áldoztató kelyhet az esztergályos műhelyben fusizták nekem. A terítőt egy ukrántól kaptam. Annyiszor mostam, hogy az volt a legtisztább ruha a lágerben, de most a Terror Házában, a gulágteremben olyan szürkének látszik.
Sztálin halála után már elkanászodtam, és vasárnap nappal is miséztem. Az egyik őrbrigád a létszámellenőrzés után átadta a szolgálatot a másiknak, és mivel ők a számolásban nem jeleskedtek, ez néha eltartott egy óráig is. Ezalatt az óra alatt nem volt fegyőr a lágerben.
1954. húsvét vasárnapján, ami ott munkanap volt, azt találtam ki, hogy hajnali ötkor összejövünk a kultúrteremben, és húsvéti szentmisét tartunk. Ébresztő előtt tilos volt felöltözve kimenni, ezért hónunk alatt hoztuk a ruhát. A fogolytársaim fából esztergályoztak színes, piros-fehér-zöld vázákat, és az erdőből hoztak barkát. Kis magyar hangulat támadt.
Már éppen készítem elő az oltárt, mikor egyszercsak nyílik az ajtó, és bejön két fegyőr.
Hirtelen ötlettől vezérelve ékes orosz nyelven azt mondtam nekik:
- A lehető legjobbkor jöttek, vegyenek részt a húsvéti szentmisén! Krisztus feltámadt!
Oroszul "Krisztos voszkresz!"
Amire a válasz: "Valóban feltámadt!", oroszul: "Voisztinu voszkresz!" Ez a leggyakoribb köszöntés húsvétkor Oroszországban, olyan, mint nálunk az adjon isten. Az idősebb rá is válaszolta, hogy "Voisztinu voszkresz!"
- Az ellenőrző utunkat folytatnunk kell, de nagyon hangosan ne énekeljenek! - mondták, és kimentek.
Napokig vártuk a büntetést: több mint húsz magyar ébresztő előtt összejött, ez akkora vétség, amit nem lehet bütnetlenül hagyni. Ezért az összeesküvésért a rosszul fizetett fegyőrök legalább három hónapnyi fizetést kaptak volna! Eltelik két nap, három nap. Egy hét múlva ortodox húsvét: Egy román pópa énekelt a barakk sarkában a vallásos ortodoxoknak. Elkapták őket és sötétzárkába vitték, a pópát pedig másik lágerbe. Velünk egy hónap alatt sem történt semmi.
Németh Sándor fogolytársunk, aki saját bevallása szerint 1916-ban látott utoljára templomot, amikor megkeresztelték, odajön hozzám:
- Atya, ezt magyarázd meg isten nélkül!<>br - Én már rég leszoktam arórl, hogy valamit Isten nélkül magyarázzak. De hogy ezt éppen te mondod, ennél nagyobb örömet nem szerezhettél!
A hajunk szála sem görbült meg. Az Öristen nem engedte, hogy feljelentsenek.
Az, hogy nyolc éven keresztül sikerült miséznem, segített megőrizni a derűt. Azt mondták a szovjet fegyőrök, nem is vagyok igazi pap, mert nincs szakállam és mindig mosolygok. Ýk a pópákhoz, a "bátyuskákhoz" voltak szokva. Én viszont egyszerű ember voltam, közel a hívekhez. nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppan össze.

(Folytatjuk)

Részletek Papirusz Book Kiadónál megjelenő könyvből.
Cikk nyomtatása
??ok list?a
Sola fidel
Tájanatómia?
Értelmiségi a síneken
Most
ATYÁM, ÖLTEM - Beszélgetés a hitről Rózsa - Flores Eduardo forradalmárral
Suomi földjén
Ez sem utolsó!
Csukom a szememet
Csodákra éhezve
Csipke - hidegben


Teljes cikklista >>>

 
Cikkeres?/font>
címszó
év
hónap